Megmaradásunk kulcsfontosságú eszköze a nemzeti ünnepünkről való megemlékezés
Dunasápújfalun a régi templom átalakítása miatt a megszokottól eltérően az újfalusi temető központi keresztjénél emlékeztek meg idén az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. A megemlékezés a Csemadok Dunasápújfalusi Alapszervezete szervezésében zajlott, amely rendkívül fontosnak tartja, hogy nemzeti ünnepünkről a szórvány magyarság is megemlékezzen. A szórványmagyarság számára a nemzeti ünnep ugyanis nem csupán egy történelmi megemlékezés, hanem a közösségi megmaradás, az identitásőrzés és az összetartozás szimbolikus megerősítésének kulcsfontosságú eszköze is.
„Március 15-e a magyarság egyik legnagyobb nemzeti ünnepe, amely vívmányainak köszönhetően dicső múltunkra emlékeztet. Bár a szabadságharcot az osztrák császár az orosz cári segítséggel leverte, mégis a dicső események között emlegetjük, és szívünkben ünnepként, szent napként tartjuk számon” – mondta ünnepi beszédében Neszméri Tünde, a helyi Csemadok-alapszervezet elnöke.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a községet is érintette, mondta az ünnepi szónok, hozzátéve, elsősorban annak vívmánya, amely felszámolta a feudális rendszert és ennek köszönhetően a jobbágyok felszabadultak, az általuk használt jobbágytelkeket megvásárolhatták, és további földeket is kimértek számukra, amelyeket megvehettek.
Igaz az 1849-es augusztusi fegyverletétel után az osztrák császár megtorló intézkedéseket alkalmazott, nagyon sok személyt, akik részt vettek a forradalomban és szabadságharcban, kivégeztek vagy várfogságra ítéltek. Ugyanakkor ki kell emelni, olyan fejlődési pályára lépett hazánk, amelynek előnyeit mindenki élvezhette. Gondoljunk tehát erre is, amikor a 178 évvel ezelőtti eseményekre gondolunk” – fűzte hozzá Neszméri Tünde.
1848 tavaszán nemcsak a magyar nép harcolt a szabadságért és az emberi jogokért, hanem sok velünk együtt élő nemzet is, és szinte egész Európa, a lengyelek is, ők mellettünk, létrehozták a lengyel légiót, amellyel az osztrákok ellen sikeresen harcoltak. Mivel az 1830-31-es forradalom után Lengyelországot két részre szakította két nagyhatalom, az osztrákok és az oroszok, ezért a lengyelek úgy érezték, saját népük szabadságáért is harcolnak, még inkább így érezték ezt, amikor az osztrákok a cári, azaz az orosz segítséget vették igénybe, hogy ezt a létszámban kis nemzetet legyőzze. Véres volt a szabadságharc, sokan életüket áldozták a királyság népeinek jobb sorsáért, emlékezett ekképpen az akkori eseményekre az ünnepi szónok.
Az Életképek című napilap 1848. március 19-én a Nyílt szavak honunk fiatalságához című cikkben így írt a forradalom napjáról, folytatta a történelmi visszapillantást Neszméri Tünde:
„Hiszem, hogy a múltat tisztelni kell, tanulni belőle. Hiszem, hogy a magyar történelem dicsőséges időszakait meg kell ünnepelni. Hiszem, hogy a múltunk tragédiáira emlékeznünk kell, ezek mind formálnak bennünket, alakítanak, persze bízom benne, hogy okulásképpen tanulunk a történelemből” – mondta zárásképpen az ünnepi szónok, hozzátéve, Közép-Európa népei egymásra vannak utalva, összeköti őket a több mint ezeréves múlt és a jelen, s hogy képesek vagyunk-e okulni a múltból, az rajtunk múlik.
Az ünnepi beszéd elhangzása után a résztvevők mécseseket gyújtottak a temető keresztjénél, imát mondtak, majd a megemlékezés a himnusz eléneklésévél ért véget.
