Magyarnak lenni nem születés, hanem választás kérdése
Az 1848–1949-es szabadságharc nem volt hiábavaló küzdelem, a 175 évvel ezelőtti eseményeknek köszönhetően lépett ugyanis Magyarország a polgári fejlődés útjára. A szabadságharcot ugyan leverték, az értünk is küzdő hőseit a Habsburg hatalom megtorlásul kivégeztette, a forradalom előtti állapotokat azonban már nem lehetett visszaállítani: a szabadságharc bukása ellenére a nemzetben tovább élt és erősödött a függetlenség és a szabadság eszméje. Október 6-a azóta az aradi vértanúk emléknapja mindenütt, ahol magyarok élnek a világban.
Pozsonyban hagyományosan a Kecske-kapui evangélikus temetőben, báró Jeszenák János sírboltjánál és Rázga Pál sírjánál emlékeznek meg a helybéli magyarok szabadságharcunk aradi és pozsonyi vértanúiról.
Amikor az aradi vértanúkra emlékezünk, gondoljunk arra is, hogy a szabadságharc a Magyar Királyság népeinek szabadságvágyáról szólt, mondta köszöntő beszédében a szervezők nevében Neszméri Tünde, Pozsony megyei képviselő, a Csemadok Országos Elnökségének tagja.
Sajnos az ellenséges hatalomnak akkor is sikerült maga mellé állítania néhány magyart, aki vezetőnek hitte magát. A történelem tehát gyakran megismétli önmagát
– fűzte hozzá a képviselő.
A megemlékezés ünnepi szónoka, Balogh Csaba, pozsonyi magyar nagykövet, beszédében kiemelte, bár október 6-át nemzeti gyásznapként tartjuk számon, valahogy nemcsak a szomorúság érzése lesz úrrá rajtunk, ha az aradi vértanúkra emlékezünk. Kicsit olyan ez a nap számunkra, mint az egész keresztény világnak a nagypéntek. Bár Krisztus kereszthalálát siratjuk, ebben az emlékezésben benne foglaltatik a születés csodája és a feltámadás ígérete egyaránt – fogalmazott beszédében Balogh Csaba nagykövet, hozzátéve, az aradi vértanúk biztosak voltak abban, hogy vértanúságuk a nemzet szabadságának és a polgári forradalomnak az ügyét szolgálja.
A nagykövet a továbbiakban arról szólt, hogy magyarnak lenni nem születés, hanem választás kérdése, mert vállalni azt az egyszerre dicsőséges és tragikus sorsot, amit a magyar nemzethez tartozás jelent, cseppet sem könnyű.
Várja viszont, hogy ne csak magyarnak szülessünk, hanem vállaljuk is a magyar sorsot. Vállaljuk a történelmünket, a hagyományainkat, a Szent István-i kereszténységet, a nemzet építkezését, a közösséget, a nyelvet, a kultúrát, ami a mienk, különleges, de kész bárkit befogadni, aki vállalja a magyar sorsot – fogalmazott a nagykövet, hozzátéve, példát mutatnak a magyar sorsvállalásban az aradi tizenhármak és mártírtársaik, hiszen a többségük nem született magyarnak, jó néhányan nem is beszélték a nyelvünket.
– De pontosan értették a Kárpát-medencei magyar sors üzenetét és felelősségét, s odaadták érte a legdrágább kincsüket, az életüket – mondta.
A történelem azonban nem ért véget azon a párás hajnalon az aradi vár tövében, ellenkezőleg, az áldozat nyomán olyasmi kezdődött, amire korábban még nem volt példa.
– A munkát ma is, most is, itt is folytatni kell. Minél több ismerősünkhöz, családtagunkhoz, barátunkhoz kell elvinni a nemzet hívó szavát – mondta a nagykövet, hozzáfűzve: vállaljuk teljes szívvel magyarságunkat, és élő szóval valljuk meg azt a közösség előtt.
Az ünnepi beszéd után került sor a koszorúk elhelyezésére báró Jeszenák János sírboltjánál, majd Rázga Pál evangélikus lelkész sírjánál, aki az 1848-as pozsonyi vértanúk egyike volt. A Szamárhegyen, a mai szlovák parlament helyén végezték ki, 1849. június 18-án, s még a bitó alatt mondott imáját is úgy zárta: „Áldom szegény hazámat, kívánom, hogy nemsokára szabaddá legyen és boldoggá”.
Nagy Olivér evangélikus lelkész tavaly ilyentájt mondott beszédében is felhívta a figyelmet arra, hogy bár a Szlovákiai Evangélikus Egyház Püspöki Kara egy évvel korábbi budapesti látogatásán „a viszonosság magasztos elvét emlegetve ígéretet tett erre, és az ügy más fórumokon is egyeztetések tárgya, a jogtalanul kivégzett vértanú emléktábláját a mai napig nem sikerült visszahelyezni”. Rázga Pál pozsonyi emléktábláját ugyanis régen eltávolították, s annak üres helye ma is mementókén áll az Apácapálya út 22-es szám alatti épület homlokzatán, ahol valaha volt.
– nyilatkozta lapunknak az ügy kapcsán Nagy Olivér evangélikus lelkész. Mint mondta, ezt egy meg nem nevezett szlovák történész állítja, ez azonban nincs megerősítve, tehát vitatható. A gyülekezet presbitériuma a vitatható történészi „szakvélemény” alapján már kétszer elutasította a tábla visszahelyezését. A maroknyi pozsonyi magyar evangélikusok hangja, illetve semmilyen más érv nem számít.
A gyülekezet vezetősége egyelőre elzárkózik az ügy újratárgyalásától is, miközben egyházmegyei szintű megállapodás született róla, s az evangélikus lelkész tudomása szerint egyéb magas szintű megegyezések is születtek, amelyeknek köszönhetően visszaállítható lenne a régi emléktábla.
Persze a gyülekezet presbitériumának a véleménye kötelező érvényű, de minél több ajtón kopogunk be, minél nagyobb nyilvánosságot kap az ügy, minél több háttértárgyalás zajlik a tábla visszahelyezéséről, annál nagyobb rá az esély – fogalmazott Nagy Olivér hozzátéve, a helyzetről a magyar hívek lelki gondozásáért felelős országos lelkészként tájékoztatta a magyar és a szlovák egyházvezetést is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 41. számában.
