Magyar katonasorsok a második világháborúban
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg bevetéséről és a második világháborús magyar katonasorsokról tartott előadást Tolnai Gyula történész, a Mathias Corvinus Collegium PhD kutatója, Rimaszombatban.
A tartalmas, illusztrációkkal, térképekkel és vetített képi anyaggal gazdagon ellátott előadásra az MCC Felvidék előadássorozatának keretében került sor a rimaszombati Csillagházban.
A magyar 2. hadsereg bevetése a Szovjetunió területén az egyik legnagyobb katasztrófaként él a magyar emlékezetben. A mai történészek azonban szeretnék árnyalni azt a képet, amely szerint a 2. magyar hadsereget meghalni küldték ki a harctérre. Sok részlet feltárása a mai napig várat magára, de mindig előkerülnek újabb és újabb információk. Valóban ágyútölteléknek mentek a magyar katonák a Szovjetunióba? Mekkora volt a valódi harcértékük? Megállíthatták volna az orosz ellentámadást?
Az 1940-es évek elején a Magyar Királyság egyre inkább belesodródott a háborúba a németek oldalán. A kassai bombázást és a rahói gyorsvonatra mért légitámadást követően megtörtént a hadba lépés. Kezdetben a kisebb létszámú Kárpát-csoport és a Gyorshadtest vonult be a Szovjetunióba, majd miután megállítják a Wehrmacht előrenyomulását Moszkvánál, a németek nagyobb szerepvállalást követeltek. 1942 januárjában megegyezés született a magyar 2. hadsereg felállításáról, amely három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból állt össze, s amelynek parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes lett. A hadsereget viszont teljes egészében német irányítás alá, a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe helyezték.
A mintegy 207 ezer főnyi magyar katonaságot áprilistól augusztusig tartó kiszállítással vezényelték a keleti frontra.
A három mozgósított hadtest a szombathelyi III., a pécsi IV. a miskolci VII. hadtest volt. Ezek közül a rimaszombatiak legnagyobb számban a miskolci hadtestben szolgáltak – ebből is leginkább a három könnyű hadosztálynál: a 19., a 20. és a 23. k.ho-nál. Zsidó munkaszolgálatosok szintén voltak különböző alakulatoknál Rimaszombat környékéről. A katonák Érsekújváron keresztül hagyták el a Magyar Királyságot, majd vonattal a Katowice–Breszt–Recsica vonalon, végül pedig Kurszktól gyalogmenetben érték el a Don-kanyar vonalát.
A magyar csapatok felváltották a német gyorscsapatokat, majd elérték a németek által 200 km szélességben meghatározott védelmi vonalat, de itt mélységi helyett többnyire csak egyvonalas védelmi állásokat tudtak kiépíteni. 1942 őszére a sztálingrádi és kaukázusi hadműveletek kifulladtak, az év végére a harcok a B hadseregcsoport arcvonalán egyre inkább a 2. magyar hadsereg hadműveleti területéhez közeledtek.
A Vörös Hadsereg az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatolt előre, majd január 14-én a scsucsjei hídfőnél 50 kilométer szélességben törte át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal mögött állomásozó tartalékát, a Cramer hadcsoportot, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány ragaszkodott a parancshoz, jóllehet a hadsereg egy részét talán megmenthette volna, ha azonnal elrendeli a visszavonulást.
A magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszereléssel, sokuknak téli ruházat nélkül, mostoha időjárási körülmények között kellett tartaniuk magukat a többszörös túlerővel szemben. A hadműveletek alatt erőn felüli helytállást tanúsítottak, megakadályozták, hogy a támadás súlypontjain a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. A veszteségekről máig nem állnak rendelkezésre pontos adatok.
Az előadás során Tolnai Gyula visszaemlékezéseket, harctéri tudósításokat olvasott fel, amelyek a katonák mindennapjaiba nyújtottak betekintést. Szó volt az élelmezésről, az ellátásáról, de a hitéletről is, illetve arról, hogyan élték meg a katonák az ünnepeket, a karácsonyt a fronton.
Az est végén az érdeklődő közönség soraiból is előkerültek családi történetek, személyes emlékek, sőt féltve őrzött emléktárgyak is.
Köztük például id. Simon Miklós vitézségi érme és Tűzkereszt kitüntetése, az ahhoz tartozó igazolvánnyal, vagy a Farsang István által bemutatott több mint százoldalas, kézzel írt katonanapló, amely igazi kincsnek számít. A kiváló kordokumentumnak is beillő naplót eddig a szűk családon kívül szinte senki sem olvashatta, azonban ennek az estének köszönhetően is megegyezés született arról, hogy beindulhat az iratok digitalizálásának folyamata a Gömör-Kishonti Múzeum munkatársainak jóvoltából. Mindenképp egy olyan dokumentumról van szó, amely alkalmas lehet a kiadásra, illetve a nagyközönség érdeklődésére.
Megjelent a Magyar7 2024/21. számában.
