Lukács István, az utolsó balogfali HNB-titkár
Túl a hetvenen, rég elvonulva a közélettől csendesen, de nem tétlenül éli nyugdíjas napjait Lukács István, az utolsó balogfali HNB-titkár. Visszatérve eredeti szakmájához, a növénytermesztéshez, egzotikus növényeket termeszt, míg a frissen felszántott kiskertben tyúkok kapirgálnak. Bent, az egykor két család számára készült szövetkezeti lakásban régi képek között fogad, amelyek nemcsak a hetvenes-nyolcvanas éveket idézik fel, amikor már aktív szerepet játszott Balogfala irányításában, hanem gyerekkora időszakát is, amikor még Korláton lakott, a szomszédos zsákfaluban, amelyet nem véletlenül mégis kis Moszkvának becéztek akkoriban.
Lukács István 1951-ben született, de nem Korláton (a falu magyar nevét a wikipédia is helytelenül Korlátinak írja), hanem bátyjával együtt a sziléziai Žulová nevű kisvárosban, ahová apja a háború után kitelepített német kőfaragók helyére érkezett vendégmunkásnak. Alig kétéves, amikor hazatelepülnek, munka itt is akad bőven, a helyi bazaltbánya a környék legjobban működő cégei közé tartozik, nem véletlenül mondták akkoriban, hogy még a prágaiak is korláti macskaköveken taposnak.
De korláti macskaköveken jártak a nagyszombatiak, a rimaszombatiak és a kassaiak, sőt a pozsonyi vár újjáépítésénél is felhasználták a korláti bazaltkövet a csomaival és a bolgáromival együtt.
A faluba az előző évtizedek alatt rengeteg francia és olasz kőfaragó érkezett, elég végigsétálni a helyi temetőn, az tele van idegenül hangzó nevekkel. A kis település a szocializmus évei alatt is virágzott, a faluban orvosi rendelő, mozi és strandfürdő is működött, de volt kitűnően teljesítő focicsapata (nem egyszer közösen a balogfaliakkal), ahogy gyerekotthona is, amelynek Sírius néven országos hírű zenekara is volt.
Itt kezdte zenei pályáját Kovács Tamás, a Butterfly, majd a Ramses későbbi frontembere is. Az orvosi rendelőben évtizedekig dolgozott Iván László doktor, akinek felesége, a Sarkadról érkezett Vígh Rózsa nemcsak a helyi kultúrát szervezte, hanem szabadidejében írt is, bűnügyi regényeiben több gyilkosságot követett el, mint amit a bűnüldöző szervek a valóságban regisztráltak.
De írt meseregényt, s az erotikus téma sem állt tőle távol. Igaz, csak kevesen tudták, hogy a Linda Taylor név őt takarja. Ahogy Korlátról származott el Fülöp Edit is, aki évtizedekig volt az Új Szó olvasószerkesztője.
Évtizedeken át nemcsak rendszeres autóbuszjárat kötötte össze a zsákfalut a külvilággal, így Rimaszombattal és Fülekkel is, míg a követ a balogfali vasútállomásra szállító kisvasút is, amelyet előbb gőzmozdony, később már modern kismozdony közlekedtetett, s amely még a vonal felszámolása után is hosszú évekig volt a balogfali vasútállomás büszkesége. A bazaltkövet a balogfali vasútállomáson öntötték át nagyobb vagonokba, s az így jutott el szerte Csehszlovákiába. De a két falut nemcsak ez a kisvasút kötötte össze, hiszen amíg a balogfaliak Korlátra jártak orvoshoz és fürödni, addig a korlátiak más dolgaikat (pl posta, boltok) intézték a vasúti főútvonal mentén található, jóval nagyobb lélekszámú településen. De nagyon sok balogfali dolgozott a korláti kőbányában is.
A régi dicsőségnek persze mostanára már se híre, se hamva, a kőbánya helyzete a rendszervártás után megrendült, s bár többször is történt kísérlet a feltámasztására és az újraindítására, maga Lukács István is megpróbálkozott vele a kilencvenes években, minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt.
Az ún. működő szoci éveiben még óvoda és kisiskola is működött a faluban, előbb az óvoda, majd az iskola jutott a bezárás sorsára, s a mai korláti gyerekek Balogfalára, Várgedére vagy még messzebb járnak. Igaz, egy újjáépítési projekt keretében őj óvoda épül a faluban, de hogy lesz-e pénze a falunak a működtetésére, az még erősen kérdéses.
Térjünk vissza az ötvenes évekbe, mikor Lukács István a korláti óvoda és ötosztályos alapiskola elvégzése után Várgedében fejezte be az alapiskolát szlovák nyelven (mint mondja, ősei között magyarok, szlovákok és németek is voltak), s innen került a rimaszombati mezőgazdasági középiskolába, ahol növénytermesztési szakon érettségizett.
Az érettségi után Balogfalán kezdett el dolgozni az állami birtokon, de alig pár hónap után bedobták a mélyvízbe Gortvakisfaludon, ahol a kihelyezett birtokrész vezetője hirtelen megbetegedett. Később átkerült a balogfali gyümölcsészetbe, amely akkoriban élte a virágkorát. Bár a terület klimatikailag nem a legalkalmasabb erre a feladatra, az országos hírű sőregi gyümölcseszet mellett (ahol elsősorban szőlőt, almát és barackot termesztettek), a korláti völgyben, a Korlátra vezető út két oldalán főleg cseresznyével, szamócával, szilvával és áfonyával kísérleteztek. Mivel az állam is beszállt a támogatásba, így a termelés hosszú évekig rentábilisnak tűnt, persze amolyan „szoci” módra. A LIKO balogfali telepe a korláti úton székházat is kapott (amelyet a cég felszámolása után gyorsan szét is hordtak), a munkások a faluban lakásokhoz juthattak, sőt még egy kétemeletes családi házat is megvásárolt a cég, amelyben a nyáron a begyűjtésben segédkező „brigádistákat”, illetve távolabbról érkező idénymunkásokat helyezték el.
De nemcsak a diákok és az idénymunkások segédkeztek, hanem a falubeliek is, akik vagy pénzt kaptak a munkájukért vagy pedig olcsóbban jutottak hozzá a begyűjtött gyümölcshöz. Lukács István fiatal házasként 1976-ban a falu kellős közepén frissiben felhúzott háromemeletes bérlakásba költözött, s itt is lakott egészen 1982-ig, amikor átköltözött a cég által épített kétcsaládos ház egyikébe, ahol azóta is lakik a szintén korláti születésű feleségével.
Ebben a házban nevelték fel lányukat, Blankát, s négy évvel fiatalabb fiukat, Istvánt is, akik mindketten két-két lányunokával ajándékozták meg a nagypapát, sőt a lánya oldaláról már két dédunokának is örülhetnek. Vagyis örülhetnének, de csak ritkán láthatják őket, mivel a fia Ausztriában él a családjával, ahol évekig egy pékségben dolgozott, majd nemrég átlépett egy csokiüzembe. A nagyapa boldogan újságolja, hogy 16 éves unokája nagyon tehetséges, s színésznek készül. Ahogy a másik családban Bibiana is verseket és dalszövegeket ír, fest és zenét is szerez. De a lánya legalább itthon maradt, évek óta az egyik helyi élelmiszerboltot vezeti, míg a veje önkormányzati képviselő.
A gyümölcsészetben teltek a békés hétköznapok a hetvenes-nyolcvanas években, amikor előbb helyettesként megbízták a balogfali Helyi Nemzeti Bizottság, vagyis ama bizonyos HNB ideiglenes irányításával, a titkári feladatok ellátásával. Akkoriban ugyanis több falu közös irányítás alatt működött, így Balogfala Várgedéhez tartozott, amelyet az elnök vezetett, míg egy-egy hozzá tartozó falut a titkár irányított, s foglalkozott a helyiek apró-cseprő bajaival.
Széplaki Gyula távozása után a balogfali hivatal vezetését az ajnácskői Szabó Árpád vette át, aki azonban lebetegedett, így került a helyére átmenetileg Lukács István, majd annak halála után a tisztségében 1986-ban véglegesen megerősítették. Viszonylag csendes évek voltak ezek a falu életében, semmi sem utalt arra, hogy pár éven belül földrengésszerű változások következnek a tágabb régió (értsd. szocialista blokk) életében, s felbomlik a megdönthetetlennek hitt szocialista világrend.
Azokban az években Balogfala lakói közül sokan a helyi állami birtokon találtak munkát maguknak, mások a vasútnál, de sokan jártak a régió messze legnagyobb üzemébe, a füleki Kovosmaltba, a Béke bútorgyárba, ahogy Rimaszombatba, sőt még Várgedére is, az ún. „tičinkyüzembe”. A többség ekkoriban kezdett építkezni, egyre több ún. „közösudvar” szűnt meg, s a falu főleg a focipálya irányában ment át alapos változáson, új utcák épültek ki (az Új utca, a Sport utca, a korláti út).
A faluban sokkal több bolt működött mint manapság, hisz volt textilüzlet, vegyeskereskedés Balog István (Pepő) irányításával, működött a Lipták-féle bolt, sőt még szódagyár is volt a Községi Hivatal alagsorában. Ebben az épületben akkoriban egy helyiség szolgálta a hivatalt, az épület többi traktusában működött az óvoda, amely csak a nyolcvanas évek végén költözik át a mostani helyére, az ún. Balogh-házba.
Amikor még nem volt hangosbemondó, a kisbíró, vagyis Balogfalán hosszú évekig Kökény Mariska néni, vagy ahogy mindenki ismerte, Rágjamki vitte az üzeneteket, híreket, hivatalos leveleket. Viszont hosszú évekig lelkiismeretesen vezetik a falusi krónikát, amelynek előbb Petik Gyula, majd Dósa Géza a felelőse.
A rendszerváltás után a krónika vezetése megszakad, egy időben a helyi önkormányzat és a Csemadok helyi szervezete által indított Balogfalai Hírmondó próbálja pótolni azt. A nyolcvanas évek végén készült el a halottasház terve is, ami már a rendszerváltás után valósul meg. Addig a temetési szertartásra a halott otthonában került sor. De a hetvenes években alakul át a falu főtere is, a régi épületeket lebontják, helyükre a Jednota építkezik, s a háromegységes épületben kap helyet az élelmiszerbolt, a kenyeres és a hentes. Bár már a nevezetes Szabó Bálint és Dósa János által vezetett színjátszókör már a múlté, működik asszonykórus Mihályi Edit vezetésével (később ez újul meg Fürtöcskék néven), egyes ünnepnapokon az iskola és az óvoda ad műsrt, de rendszeresen köszöntik az újszülötteket és a nyugdíjasokat is. A sendes hétköznapokba csak egy-egy váratlan esemény keltett feltűnést, így azok a bizonyos máig titokzatos fúrások a vasútállomással szemben (erről bővebben Gaál Lajosnál olvashatunk), egy váratlan felhőszakadás, amikor napokig állt a víz a falu közepén, s a Csörgő patak kitakarítása során elvágtak egy fontos távközlési vezetéket is, s egy kettős temetés rázta meg a falut, amikor 1978 szeptember elején Feketepatak magasságában a gyorsvonat elütött két balogfali fiatalembert, Balog Józsefet és Dósa Károlyt, akik első s egyúttal utolsó napjukat töltötték a Várgedei Alapiskolában.
Mindent egybevetve viszonylag jó kondícióban érte a rendszerváltás a falut. Adva volt, hogy az akkor ereje teljében lévő, még csak a negyven felé közeledő Lukács István bejelentkezik a polgármesteri posztra is, de sokak meglepetésére nem tette. Az első szabad polgármesteri választásokat Csépe Ilona nyerte, aki 1998-ig két cikluson át irányította a falut, sőt követte közel 26 éven át Csörnök György.
Lukács István teljesen visszavonult a közélettől, különböző munkahelyeken kamatoztatta a tudását, s immár jó két évtizede éli a csendes nyugdíjas éveit. De nem unatkozik, végre ismét tanult mesterségének hódolhat, de már odahaza, elbújva a nagy világ zaja elől, de ahogy mondja közel sem tájékozatlanul, hisz aktív részese a közösségi médiának is. A kertjében egzotikus növényeket, baklavát, batátát, földimogyorót termeszt, nyulat és tyúkot tart. „Ma is volt három tojás, ami nekünk bőven elég” – nyugtázza, s elégedettnek tűnik. De azt is mondhatnánk, a látszat bizony sokszor csal, s látva utódai teljesítményt, bizonyára sokszor megfordult már a fejében, mi lett volna, ha a rendszerváltás lázas napjaiban másképp dönt. De tudjuk, a történelemben és a sportban a ha szócskának az égvilágon semmi jelentősége sincs.
