Locsolás helyett orosz fogságba ment a 17 éves szőgyéni fiú
A szőgyéni Dékány Béla leventeként került orosz fogságba. Fogságának történetét maga mondta tollba.
Szőgyénből Komáromba vezényelték őket, és minden katonai tapasztalat nélkül kellett volna szembeszállniuk az előretörő szovjet hadsereggel. 1945 húsvétján több társával együtt elhatározta, nem fognak ők a front elől menekülni, ezért Kécspusztán kitettek egy fehér rongyot a ház tetejére és bevárták az oroszokat.
Sajnos, nem volt mindenki ilyen jóindulatú, a kozák és kirgiz katonák csak úgy unaloműzésből belelövöldöztek a kannákba, amelyekből így kifolyt a víz. Nem csoda, hogy a Garamnál már mit se törődve a benne áporodó felpuffadt emberi és lótetemekkel, ittuk a vizet.
A váci börtön udvarára tereltek, én az utolsó csoporttal mentem Foksányba, az elosztótáborba. Nekünk ott már barakk se jutott. Ha esett összehúzódtunk, nappal pedig megszáradtunk.
Egyszer, amikor vízért álltam sorban találkoztam Kurcz Józsi bácsival. „Gyerek, kivel vagy?” – kérdezte. „Gyere közénk, minket visznek valahová fát vágni és még két ember hiányzik a csapatból. Legalább együtt leszünk.” Mire azonban összeszedtem a cókmókom, már nem találtam ott senki ismerőst. 17 évesen idegen emberekkel, idegen földre, a bizonytalan jövőbe indulni - bizony elfogott a sírás.
„Magyarok, tudjátok mi baja ennek a ribancnak? Az, hogy itt ez a sok szép fiatalembert oszt nem kezeli őt senki” – mondta egy magyarul is tudó orosz munkás, aki Esztergomban volt hadifogoly az első világháborúban. Erre Budai, aki jól beszélt oroszul megkérdezte tőle, nem akarja-e megformáztatni a haját egy miskolci szakaszvezetővel, aki civilben fodrász volt. Másnap a nő hívatta a fodrászt, aki egyébként nagyon stramm gyerek volt és eltűntek. Attól kezdve nem sokat törődött velünk, kiadta a munkát, aztán színét se láttuk.
Később a Silivanovo melletti tőzegbányába helyeztek át, ami szörnyűséges hely volt. Nyolc kilométert gyalogoltunk amíg a helyszínre értünk. A vizes tőzeget a lápos talajon imbolyogva raktuk vagonokba. E rabszolgamunkától sokan megbetegedtek és hullottak az emberek. Egy hónap alatt mi is annyira tönkrementünk, hogy le kellett cserélni minket. Amikor úgy-ahogy felépültünk, Kezdrojba vittek.
A helység Ladoga-tó partján fekszik, valamikor Finnországhoz tartozott. Ott Budai Péter tanácsára villanyszerelőnek jelentkeztünk. „Péter bácsi, hát én nem hogy villanyt, de villanyszerelőt se láttam” – mondtam ijedten. „Ne törődj vele fiam, mondd, hogy egy évig voltál inas, egy drótot már csak oda tudsz adni” – válaszolta. A németekkel osztottak egy csapatba. Sokat tanultam tőlük és megvédtek az őrökkel szemben is.
Egyszer a lágeren kívülre küldtek, hogy szereljek meg valamit. Amikor a kerítés melletti oszlopon tartózkodtam, az őr rám lőtt, mivel azt hitte szökni próbálok. Isteni szerencse, hogy életben maradtam.
A táborban embertelen körülmények uralkodtak. A barakkok falai kartonlapokból voltak, alattuk vastagon bújt meg a piros poloska. Deszkákon aludtunk és a láger ügyeletese már este nyolckor kiszedte a kályhából a tüzet. Az oldalam, a térdem és a lábam szára már fekete volt a kemény deszkától és a hidegtől. A lábam állandóan csurgott, reggelre annyira megdermedt, hogy nem tudtam kiegyenesíteni. Vitaminhiányban szenvedtünk, felfagyások keserítették sanyarú életünket. Szárastól ettük a csóványt, de még abból se jutott elég. Ha nem bírtam elvégezni a normát, csak öt deka kenyeret és fél liter vizet kaptam.
A szörnyű orosz télben a Ladoga-tó három méter mélységig befagyott. Tavasszal, mint a csatamezőn úgy recsegett-ropogott a jég. Csak 35 fokos hidegben nem kellett kimenni dolgozni. Lefagyott az emberek füle, orra. Alig mertünk orvoshoz menni, nehogy ránk fogják szimulálunk. Agy járt egyik társam is, őt egy kis helyiségbe csukták, ahol az ablak helyén rács volt. Reggelre csonttá fagyott.
Senki se tudta mitől lehet ez, de akit erre a munkára osztottak be, azok már reggel sírtak a félelemtől. Kutatták az okát az oroszok is, és egyszer egyiküknél olyan növényt találtak, mind a kis retek. Kiderült, vízitök-gyökér, amely 90 százalékos méreg. Ő is evett a növényből, de az ő életét már gyomormosással megmentették. A legszigorúbb táborok egyike volt a kezdroji.
1946 őszén elterjedt a hír, hogy aki nem volt katona hazamegy. Vonatra is ültettek, de sajnos, nem haza, hanem a leningrádi vagongyárba kerültünk. Rima néni volt ott a főnök, aki miután megtudta, nem voltam katona, annyira megszeretett, mintha csak az anyám lett volna. Később Rima elvtárnőt magasabb tisztségbe helyezték, de gyakran meglátogatott.
Amikor panaszkodtam neki az új főnökre, ő nyomban elvitt magával és raktárost formált belőlem. Ott nagyon jó dolgom lett.
Egyik nap, amikor hazamentem, azt mondja Józsi bácsi, rögtön menjünk orvoshoz, mert a betegeket engedik haza. Gyorsan leráncigálta rólam az inget és bevitt az orvoshoz. Szerencsém volt, mert utánam már csak három embert írt ki, a többinek vissza kellett mennie. Másnap már a vagonban ültem, még Rima néninek se integettem, amit mind a mai napig nagyon sajnálok.
Volt ott egy vak, akinek tűvel szurkáltak a szeme felé, de még csak nem is pislantott. A társa állandóan vezetgette. Megrökönyödésemre, mire Máramarosszigetre értünk, az erdélyi gyerek szemének kutya baja se volt. Úgy látott, mind bárki más. Velünk utazott egy fogoly is, aki mindenkitől félt. Ha valaki ment feléje, már sírt. Egy alkalommal dohányt osztottak és már csak az övé volt ott. „Bolond, vedd el a tabakod! – röhögtek rajta útitársai. Ő ekkor elkapta a csúfolódó tizedes kabátját és kilógatta a robogó vonat ablakán. Az ilyen hazaárulók végett kerültünk fogságba, mint te, és kellett elviselnünk a megaláztatásokat” – sziszegte. Csak hüledeztem, hogy lehet ilyesmit élethűen tettetni.
Kértek, ne menjek haza, mert a tótok engem nem fognak meggyógyítani, de akkora honvágyam volt, hogy nem tudtam maradni. Tehervonattal Párkánynál jöttem át Csehszlovákiába, mert akkoriban még nem jártak személyvonatok. Itthon már szeretettel vártak, hiszen a hírünk megelőzött. Nem sokkal hazaérkezésem után elmentem Selmecbányára dolgozni, mert olyan szegény világ volt, hogy rögtön munkát kellett keresni. A város mellett található egy csodatévő forrás, annak a vizében megmostam beteg szemeimet és szinte pillanatok alatt teljesen meggyógyultam. Lassan a csurgó lábam is begyógyult, de hidegben és időváltozáskor még mindig fáj.
Mondta, nincs otthon az ura, de az olyan jó ember, hogy biztos nem tett semmi rosszat. Nagy nehezen azért elárulta, hogy kint van a téeszben. Mi is kimentünk és mondom az őrnek „Márton József ácsot keresem”. Mondta, dolgozik itt ilyen nevű, de nem ács. Akkor esett le, sohase volt ő ács, mint ahogy én se villanyszerelő. Amikor előkerült Józsi bácsi és végre rámismert, sírva borultunk egymás nyakába.”
