Lélek vagyok, élni szeretnék
A múlt héten ismét a Bodrogközben és Ung-vidéken járt a Pro Cultura Hungarica-díjas Tóth Péter Lóránt versvándor, a Magyar Kultúra Lovagja, a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetettje, aki egy életre szóló élménnyel gazdagította közönségét. Magyarország Kassai Főkonzulátusa fontosnak tartotta, hogy a holokauszton túl Radnóti Miklós halálának 80. évfordulójáról és születésének 125. évfordulójáról is megemlékezzünk az idén, fejet hajtva a történelmünk áldozatai előtt.
A megjelentekhez szólva Hetey Ágota főkonzul elmondta, szembe kell néznünk a történelemmel, felelősségünk elmondani a következő generációknak a kor borzalmát, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg. Erre a Radnóti versein keresztüli történetmesélés tűnt a legalkalmasabb formának. Így meghívásukra a Kárpát-medencét tíz éve járó versvándor a konzuli kerület 6 helyszínére hozta el a Lélek vagyok, élni szeretnék! című előadói estjét. Az időutazás végén az átszellemült arcok arról árulkodtak, hogy az elhangzottak sokakat megérintettek. Többen bevallották, hogy eddig soha nem hallott ismeretekkel gazdagodtak a jómódú, asszimilálódott zsidó családba született, hitét elhagyó költőnk életével kapcsolatban.
2019-ben vállalkozott az útra. Zarándoklatának porát őrzi az a zászló, amit Tóth Péter Lóránt azóta minden Radnóti estjére magával visz. Irodalmi kollázsában felváltva szólt Radnótiként, egyes szám első személyben, illetve elbeszélőként, a költőóriás munkaszolgálatban naponta megvívott harcairól. Ahogy hallhattuk, „Radnóti tudta, hogy egy élete van, és azt akkor tudja hazavinni fogságából, ha egy picit befelé tud fordulni. A túlélésért folytatott küzdelmében megpróbálta kizárni a földi poklot, megteremtve a csendességet saját belső mennyországában.“ Több hónapos útja során született tíz utolsó versét megidézve vált világosabbá a versvándor számára, hogy mi tartotta a költőben a lelket, miért kapaszkodott foggal-körömmel az életbe, miért hitt benne, miért imádta azt szerelmesen.
A hallgatóság legfiatalabb tagjainak arcára kiült a rémület a kegyetlen tábori életkörülmények hallatán, ahol a heti egyszeri tisztálkodási lehetőséggel a kosz, a fertőzés, a betegség és a láz mindennapos jelenség volt. Cipőjétől megfosztva, fapapucsban, vagy síléctalpú, a kövön való járást megnehezítő saruban napi 12-14 óra kényszermunkára fogták Radnótit és társait a vasútépítésen. Ilyen körülmények között született a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, az est során is elhangzott Hetedik ecloga, ami világos képet mutat arról, kire gondolt Radnóti élete legkilátástalanabb helyzeteiben.
Hallhattunk a 1944 szeptember közepén, német döntésre kiürített táborból 3200 társával gyalogosan Magyarország felé menetelő Radnóti utolsó verseiről, amelyekből kitűnik, hogyan vész el fokozatosan az életbe vetett remény, mígnem az utolsóban Radnóti, a világirodalomban egyedüli módon, látja meg saját halálát…
