Laci mint emlék?

„Csak” 74 éves volt, de már egy jó ideje betegeskedett. Akik ismerték, és sokan ismerték, csak szeretettel tudnak rá visszagondolni. A még élő volt iskolatársak, a különböző rendezvények szervezői, a közönség, az egyes Pozsonyban székelő magyar intézmények hajdanvolt munkatársai és sokan mások.

Tehetsége, remek orgánuma, szervezőkészsége, kreativitása, sokszínűsége, és nem utolsósorban szorgalma révén mindig olyan területen szeretett és tudott dolgozni, ahol tehetségének köszönhetően jól érezte magát. Csak élete utolsó szakaszában kényszerült megválni legjobban szeretett „műfajától”, a rádiózástól, amely a szenvedélye volt és egyben „rutinmunkája” is. Szinte minden részét kipróbálta és gyakorolta, a rendezéstől a nyilvános felvételek alkalmával történt szereplésen és rendezésen, a műsorvezetésen, a forgatókönyv-íráson át a bemondói munkáig. (Még az MKP pozsonyi székházának „portásaként” is nélkülözhetetlen volt…)

Mivel már gyerekkorában, a pozsonyi Duna utcai magyar iskolában fellépőként szinte az első pillanattól „foglalkoztatták”, nem volt kérdés, hogy az akkori Csehszlovák Rádió Magyar Adásában is bemutatkozhat a gyermekműsorok és hangjátékok kis szereplőinek megformálásával. Ráadásul akkor még a magyar adás a vár alatt, a Zoch utcai székházban volt, s a magyar iskola sem a Duna utcán fogadta a gyerekeket, hanem a Zoch utcában, s a két intézményt csak egy drótkerítés választotta el egymástól, tehát nem volt gond az "átjárás" egy gyerek számára sem.

Molnár László rádiósként is mindig megbízható volt

Fotó: Slovenský Rozhlas 75

Molnár Laci rádiós pályája tehát már ekkor kezdődött, és szinte töretlen volt egészen addig, amíg a magyar adás akkori vezetése a 2000-es évek vége felé, több tapasztalt kollégájával együtt el nem bocsátotta. Talán ő volt az, aki lelkileg a legnehezebben viselte el ezt a helyzetet, már a hír hallatán búskomorságba esett, s a rádión kívülre kerülve hirtelen légüres térben találta magát. Átmeneti, alkalmi munkával próbálták őt segíteni barátai, azonban korábbi „szerelmét”, a rádiót nem tudták neki visszaadni.

Persze életében Laci (a rádiózás mellett) sok mindent csinált, de szinte minden munkája a honi (pozsonyi) magyar léthez kötődött, pl. a Csemadokhoz, a Szőtteshez, a Jókai Napokhoz, népdalversenyekhez, de volt idő, amikor kabaréműsorral is szórakoztatta a nagyérdeműt (ezért nagyon sokáig „Gugyeráknak” vagy "Gugyinak" hívták, amiért persze nem haragudott, sőt, elfogadta). Érdekes kihívás volt számára az amatőr táncdalénekesek és zenekarok versenye, a Melódia is. Sikerült elérnie, hogy szimfonikus zenekar legyen a színpadon.

Persze a nyilvános szereplésekhez az akkori Slovkoncertnél megszerzett „jogosítványra” is szüksége volt, tehát „hivatalosan” is előadóművész volt. De évekig tördelőként is dolgozott, ő szerkesztette a Boltos című havonta megjelenő kiadványt, közben persze rádiózott, műsorával járta az országot; műsorvezetést vállalt, verset, prózát mondott nagyszabású és kamara jellegű rendezvényeken egyaránt. Szóval gyermekkorától rádiózott, mégis csak 1995-ben lett hivatalosan is a magyar adás, a Pátria munkatársa bemondói, rendezői munkakörben. Gyakran volt együtt a színpadokon hivatásos színészeinkkel; Dráfi Mátyással, Boráros Imrével tudomásom szerint még a pozsonyi diákévek során került kapcsolatba a Forrás diákszínpad révén is. (A szomorú valóság, hogy Dráfi Mátyás Lacit követve egy nappal később hunyt el…)

Molnár László az a fajta ember volt, aki minden rá bízott feladatot elvégzett, s igyekezett megtalálni benne a „munkán” túl a neki való „többletet”, a versben, prózában a szépséget, a hangjának való megformálás feladatát. Olykor talán túl sokat vállalt, a felkérésekre nem szívesen mondott nemet (nem tudom, megtette-e valaha is), és igyekezett, az idő szorításában is, mindenhová pontosan megérkezni. Tudta jól, mindenért, minden sikerért, eredményért, amit le tudott tenni mindannyiunk elé, meg kellett dolgoznia. (Hogy jó humorérzéke volt, egy kedves emlék ide kívánkozik… Amikor egyszer megjegyeztük, hogy a megszokottnál kissé kerekebb a pocakja, nevetve jegyezte meg megsimítva jellegzetes bajuszát: „Ezért keményen meg kellett dolgozni.”)

Munkája olyan volt, mint sok hasonló hivatású emberé: a hang elszáll, a varázs szertefoszlik, a háttérmunka nem csillogó, a szerep megformálása pillanatnyi hangulat… de az emlék örök. Örök? Azok számára, akik ismerték és kedvelték, biztosan az. Mert Laci sosem volt erőszakos, soha nem akart másokon felülkerekedni, mások hátán felkapaszkodni akaró, ő a munkát, a feladatot szerette. Most már végre megpihenhet, a végeláthatatlan időben nem kell időpontokat egyeztetni, hajszálpontosnak lenni, szöveget írni és tanulni… Csak emlékezni a régi szép időkre…

Megosztás

Címkék