Kutak Adrienn, az ipolysági keramikusművész
A lévai születésű, de a mai napig Ipolyságon élő Kutak Adriennt Kelet-Közép-Európa legjobb kortárs keramikusművészeként tartják számon. A Magyar Szobrász Társaság és a Magyar Iparművészeti Kamara tagja. Augusztusban, a Komáromban rendezett I. Felvidéki Szépművészeti Biennálén ő nyerte el a Külgazdasági- és Külügyminisztérium díját. Vele beszélgettünk…
Már kisgyermekként a művészet útján haladva képzelte el magát?
Az édesanyám eredetileg – egyfajta családi hagyományként – fogtechnikusnak szánt. A kézügyességem meg is volt hozzá, de túl izgága voltam, képtelen voltam órákon át egy helyben ülni. Arról, hogy miniatűr dolgokat készítsek, szó sem lehetett. A mai napig nem tudok kis méretű kerámiát készíteni; eleve mindent nagyban tervezek el. A kisplasztikáim 50 centiméternél, a nagyok 2 méternél kezdődnek. Itt jegyezném meg, hogy már a középiskolát látogattam, amikor édesanyámtól megtudtam, hogy pici koromban bögrikének nevezett, mert mindig bent voltam a szekrényben, és ott bögrékkel, tányérokkal játszottam.
1976 és 1980 között a pozsonyi Képző- és Iparművészeti Középiskolát látogatta…
Édesanyám a kezdetektől támogatott ebben. 1976 tavaszán beültetett a buszba, s meg sem álltunk Rózsahegyig, ahol a szlovák alkotóművészet egyik legnagyobb alakját, Ľudovít Fullát kerestük fel. Emlékszem, felesége, Anna Labudová mondta, hogy másnap 10 órakor tud is minket fogadni. De nem ám a galériában, hanem a saját lakásán! 15 éves voltam, amikor már azt is tudtam, hogy a művész nappalijában egy szökőkút van. Ezután több alkalommal is meglátogattuk őt; tanácsokkal látott el.
A középiskolában miért éppen a kerámia szakot választotta?
A grafika szakot szerettem volna látogatni, amikor azonban megtudtam, hogy oda húszan, a kerámia szakra pedig csupán négyen jelentkeznek, mégis az utóbbit választottam. Az első fél évben bántam is ezt a döntést. Nem volt egyszerű, hiszen azelőtt még csak nem is agyagoztam. A tanáraim biztattak, így végül sikeresen elvégeztem az iskolát. Ekkor lehetőségem lett volna pedagógusként elhelyezkedni a lévai Művészeti Alapiskolában, de attól tartottam, hogy a tanítóskodás mellett nem fog jutni időm az alkotásra, így inkább egy bakabányai gyárban kötöttem ki. Mégsem maradtam ott sokáig, mert megismerkedtem a férjemmel, aki szintén képzőművész volt, s hamarosan már saját műtermet nyitottunk Ipolyságon...
Ekkoriban ismerte meg alaposabban a magastüzű kerámiákat?
Igen. 1984-ben egy nyaralásról tartottunk haza; ekkor álltunk meg a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiónál. Probstner János igazgató úr javaslatára meglátogattuk a könyvtárjukat, s megdöbbentünk, amikor szembesültünk az ott felhalmozott angol, német és francia nyelvű szakirodalommal. Akkor jöttünk rá, hogy fogunk tudni még hová fejlődni... Itt találkoztunk első alkalommal a magastüzű, 1 260 Celsius-fokon történő égetés mibenlétével. Mivel Szlovákiában általában az alacsony tüzű égetés volt elterjedve, az akkori szlovákiai fiatal generáció tagjai közül mi voltunk az elsők, akik magastüzű kerámia alkotásokat kezdtek gyártani. Az első ilyen alkotás az ipolysági halottasház reliefje volt, amit a közelmúltban, negyven év után restauráltam.
Alkotásaival azóta is számos helyen megfordult...
Miután 1986-ban a Képzőművészeti Alap tagja lettem, valóban sok biennálén vettem részt külföldön is; jártam és kiállítottam Németországban, Olaszországban, Angliában, Egyiptomban és a párizsi Louvre-ban, de 1992-ben Japánba a MINO Nemzetközi Kerámia Fesztiválra is küldtem alkotásokat. Közben persze pénzt is kellett keresni, úgyhogy használati kerámiákat készítettem.
Az évek során sosem tört meg az alkotást illető lendülete?
Volt egy négy évig tartó szünet. Ádám fiam 1996-ban született meg. A terhesség ideje alatt az orvosok nem jelezték felém, hogy Ádám sérült lesz, s hogy tolókocsiba fog kényszerülni. Később is csak annyit mondtak, hogy egy fekvőbeteg gyerekem lesz; én azonban – ugyanúgy, ahogy a kerámia terén is – nagyon erős akarattal mindent végigcsinálok.
A születése után végképp nem alkottam, egészen 2000-ig. Kizárólag azt gyártottam le, ami a megélhetéshez kellett. Végül egy korábbi középiskolai tanárnőm, Ivica Vidrová-Langerová javasolta, hogy látogassak el a béládi szimpóziumra. Ez az alkalom újra lendületet adott. Napközben Ádámmal foglalkoztam, éjszaka pedig dolgoztam. Ma már elmondhatom, hogy a fiam nem fekvőbeteg, egy kicsit jár is. Nagyon jó emlékezőtehetsége van, s több nyelven beszél. Versenyszerűen lovagol, az idén a saját kategóriájában két arany- és egy ezüstérmet szerzett a Szántón megrendezett Szlovák Bajnokságon. Azt szoktam mondani, hogy ő a legjobb alkotásom, mert nem egy hónap, hanem huszonöt év alatt született. Fontos számomra, hogy – ha majd eljön az ideje – minél kevesebb segítséggel tudjon nélkülem is meglenni.
A visszatérésen kívül mit adott még a béládi szimpózium?
Itt ismertem meg az ún. raku-technikát, amit addig csupán a trencséni Ilja Holešovský alkalmazott. Nagyon megtetszett. Ő az eredeti japán raku amerikai változatát használta. A japánok, amikor pici teáscsészéket gyártottak, nagyon gyorsan kivették a kemencéből, s egy erős teakeverékbe helyezték bele azokat, így megrepedezett a máz, a teakeverék pedig beszívódott, s kis fekete háló keletkezett a mázon. Ezt a technikát módosította Paul Soldner amerikai szobrász-keramikus. Továbbfejlesztette, s a forró kerámiát nem teába tette, hanem kísérletezett száraz levelekkel, szalmával és forgáccsal is. Én kipróbáltam a gázolajos rongyot; belobbant még a ruhám is... A kísérletezés ezzel járt. Később Kecskeméten a szintén nagyon izgalmas olajos raku-technikát is megismertem. 2000 óta egyébként már nem is annyira használati kerámiát készítek, inkább megrendelésekre dolgozom különböző egyedi, művészi tárgyakkal.
Ön az alkotója néhány szervezet emlékplakettjének is. Kiemelne néhányat ezek közül?
Készítettem emlékplakettet a zselízi Országos Népművészeti Fesztivál 50. évfordulójára, s az idei Csemadok-díjak, a Közművelődési Díj és az Életműdíj is az én alkotásom. Jelenleg sok más mellett a Pogány Erzsébet-díj elkészítésével foglalkozom. Felemelő érzés, hogy az alkotásom olyan emberek falára kerülhet ki, akik sokat tettek a közösségünkért.
Jelenleg hol tekinthetőek meg alkotásai?
A 39. Honti Kulturális Napok keretén belül Elmozdulások címmel nyílt tárlatom az ipolysági Menora Saag Centrum Artis épületében. A különböző technikák alkalmazásával, többek között olajrakuval létrejött alkotások az elmúlt néhány évben a hódmezővásárhelyi szimpóziumon készültek. A kiállítás október végéig látogatható.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/42. számában.
