Kisgéresben hímezik a tojásokat
Minden bizonnyal sokunk otthonában lesz idén húsvétkor is kézzel festett míves hímes. Két bodrogközi helyszínen tett látogatásom élménybeszámolóját olvasva talán kedvet kapnak ahhoz, hogy kalákába verődve írjanak vagy hímezzenek néhányat a locsolóknak.
Hiába voltak általános iskolától a gimnáziumi éveimen át osztálytársaim kisgéresi lányok, nem meséltek a falubeli piros hímesekről. A Szakkör tavalyi évadának egyik bútorfestő foglalkozásán azonban szóba kerültek, és kivártam az idei tavasz legszebb ünnepének közeledtét, hogy felkereshessem a kisgéresi alapiskola igazgatónőjét, Asszonyi Zsuzsát, aki a téma szakavatott ismerője és gyakorlója.
Azt, amit még nagymamájától tanult, igyekezett továbbadni nemcsak a saját gyerekeinek, hanem az óvodásoknak és a kisgéresi alapiskola alsó tagozatosainak is. Mosolyogva meséli, hogy maga is óvodásként kezdte – ahogy Géresben mondják – hímezni a tojásokat nagymamájával, aki még 86 évesen is örömmel nekiállt unokájával a nagypénteki termékenységi, feltámadási szimbólum díszítésének. Zsuzsa gyerekkorában még a kisgéresi lányok kiskosárkával a karjukon a fiús udvarokon gyűjtötték be a friss tojásokat, amiket a hétfői locsolás után a legények Krisztus vérét szimbolizáló piros színben tündökölve, megfestve vihettek haza.
Kisgéresben nem fújják ki a tojásokat, nem is főzik meg előre, hogy keményen kezdjék hímezni rá a helyi motívumokat a viaszba mártott írókával.
Csendben figyelem, ahogy a gyerekek a húsvét előtti alkotó napjukon hozzáfognak a műveletekhez. Vannak köztük páran, akik tavaly már kipróbálták, így nekik az idei második alkalommal már ismerősek a folyamatok, segítik elsős, bátortalanabb társaikat. Zsuzsa megmutatta a máig nagy becsben őrzött, több, mint fél évszázados írókáját, amit a nagymamától örökölt. Annak mintájára nádpálcába szúrt kisfejű szög vagy gombostű az írófej, amit az elektromos platóra helyezett kis pléhdobozkába – amiben a felolvadt paraffin van – mártogatnak óvatosan a gyerekek.
Zsuzsa ügyes kézmozdulatait figyelve, a nyers tojást a tenyerében tartva csak úgy szaporodnak a hagyományos géresi minták a gyerekek kezei alatt – hóvirág, szőlőfürt váltakozva a 4 részre osztott felületen, alul-felül a csúcsokat lezárva egy napocskával, egy más formájú, nagyobb virág középen, körben leveleket sejtető bordűrmintával és ezekhez hasonló, egyszerű mintakinccsel.
Egy fiú testvérpárt figyelek, Ádámot és Bendegúzt, akik kezében olyan ügyesen áll a gicce, úgy pingálnak, mintha mindig ezt csinálták volna.
A leányzók közül a kicsit megpihenő harmadikos Hanna elárulja, hogy elsősként nem volt ilyesmiben része, mert a járvány miatt elmaradt, így most másodízben ismerkedik királyhelmeciként a szomszédos falu tojásfestő hagyományával. A tavaly készült 2 tojást meghagyta magának emlékbe, a frissen elkészült újabb 2 darab majd hátha gazdára talál. Először nehéznek tűntek számára a minták, de már belejött, megtanulta a hagyományos motívumokat is, és a fantáziájára hagyatkozva szabadabb díszítésekkel is dolgozott már. Megmutatja az éppen száradó kész tojások között azt is, amin több színű viaszminta van, amihez zsírkrétákat olvasztottak meg.
A több, mint egy órán át langyos festékes vízben pihenő tojások alatt bekapcsoltuk pár percre a főzőlapot, fokozatosan felmelegítve a folyadékot, hogy megfőjjenek benne a tojások és leolvadjon a paraffin.
Lassan, óvatos mozdulatokkal, kanállal egyenként vette ki Zsuzsa a lábasból a piros tojásokat, megtörölgetve egy puha kendővel: készen is voltak, fotózhattam őket.
A Nemzeti Művelődési Intézet jóvoltából Kárpát-medence-szerte immár harmadik évadában jár A Szakkör-program, ami remek alkalom a hagyományos népi mesterségek elsajátítására 5 fős csoportokban. A kistárkányi református lelkész, Tarr Ivett szívesen kézműveskedik, tavaly bútorfestő és hímző szakköröket vezetett.
Az idén azért választotta a gyertyaöntést és a tojásfestést, hogy elmélyedhessen a két nagy egyházi ünnephez, Krisztus születéséhez és feltámadásához, a karácsonyhoz és a húsvéthoz kötődő népi mesterségek elsajátításában,
remélve, hogy közösségépítő jelleggel a jövőben majd a gyülekezeten belül is kalákában alkothat együtt kicsi és nagy. Hosszasan csodáltam az asztal közepén lévő addig elkészült darabokat, a Kárpát-medence számos szegletéből származó mintával megírt, javarészt viaszos batik technikával készült tojásokat.
A gyimesi csángó és az erdélyi mintázatúak régi kedvenceim. Azokat rögtön felismertem, hiszen jellegzetes, tagolt, szimmetrikus mintázatuk, színviláguk árulkodó. Egy másik tálban kissé színesebbek mosolyogtak rám, eddig sokkal kevésbé látott motívunkinccsel.
Megtudhattam, a dél-dunántúliak a pirosak, a sárköziek többszínűek, a szabadrajzosak, a felvidéki Ipoly mentiek mellett két különlegesség is a tananyaguk része: a Losonci járásban lévő, parlagosi mintájú, káposztalével maratott és a kárpátaljai salánk hímes.
Néma ámulattal figyeltem Henike kezeit, aki épp egy ilyet fejezett be. Amíg nem találkozott vele a szakkörön, hozzám hasonlóan ő sem ismerte ezt az érdekes technikát. Figyeltem, ahogy a méhviasszal megírt tojást nagyon finom aranyporba forgatta, finoman megtörölgette, hogy a viaszban megtapadt mikropor kirajzolhassa a különleges domború mintát. A hölgyek mindegyike elárulta, hogy nagyon régen szerette volna már elsajátítani a viaszos tojásírás minden csínját-bínját. Tanúja lehettem az egyiknek, amikor Ivett a több színű batikolt mintájú megírt tojást az utolsó fázisban gyertyalánghoz tartotta, hogy felolvadhasson rajta a viasz, amit letörölve szinte kész is lett volna a gazdagon mintázott aznapi műremek, ha hirtelen nem repedt volna meg a kifújás lyukja mellett. A tanulópénzt megfizetve is bámulatos a bodrogközi tojásfestő csoport tagjainak a kézügyessége.
Megjelent a Magyar7 hetilap húsvéti ünnepi számában.
