Keszi kalandokra csalogat a Duna
Április 26-án (szerdán) este lesz a Ma7 médiacsalád támogatásával készült Vízsodorta históriák dokumentumfilm-sorozat legújabb négy, Nagykesziről szóló epizódjának a bemutatója. A Komáromi járásban található Duna menti település apraja-nagyja és a távolabbról érkezők elé tárul a nem is oly régi múlt néhány fontos szelete.
A nézők könnyes-mosolygós történetekre számíthatnak, és ne lepődjenek meg azon sem, ha időnként gombócot éreznek a torkukban. Tizenöt ember, adatközlő, vagy, ha úgy tetszik, múltidéző szólal meg a filmben, közülük hárman nem falubeliek.
Nagykeszin köztiszteletben álló ember, akivel a jelenleg múzeumként működő szivattyúállomáson vettük fel az anyagot. Elmeséli, hogy 17 éves korában Németországba hurcolták leventének. Ernő bácsi mindenre emlékezik, az útra, a sok szenvedésre, az éhezésre. A csavar abban van, hogy hazaszöktek, de pár hónap múlva összeszedték őket a csendőrök és bevitték Komáromba, ahol a katonai bíróság előtt közölték velük, örüljenek annak, hogy nem akasztották fel őket. És visszaküldték, szegényeket, Németországba… – meséli Zalka Lóránt forgatókönyvíró, aki Kósa Lőrinc operatőrrel együtt szívügyének tartja, hogy a nagy és nehéz korok tanúvallomásait megőrizzék az utókornak. Mert a 24. órában vagyunk. Lassan elfogynak a régi korok nagy tanúi.
Amúgy a jelenleg nagyjából ezer lakost számláló Nagykeszit már a 13. században említik. A két község – Kiskeszi és Nagykeszi – egyesüléséből jött létre. Még mára sem épült össze a két falu, és valaha felekezetileg is különböztek, Nagykeszi valaha református, Kiskeszi pedig katolikus volt, mára ez már keveredett. Mivel Kiskeszi közelebb van a Dunához, ezért ott az emberek vízimolnársággal és halászattal keresték a mindennapi kenyerüket. Nagykeszin pedig inkább földműveléssel foglalkoztak.
A nagykeszi négy epizódból a harmadik egy ma már nem létező faluról szól. Érseklél, vagy ahogy az ottaniak mondják, Örsöklél a múlt század hetvenes éveiben néptelenedett el teljesen.
Ott még a múlt század hatvanas éveiből is találtunk sírokat… De úgy kellett Lőrinccel átverekednünk magunkat a szúrós bokrok között, miközben sírkövekbe botlottunk. Megérintett bennünket az elmúlás lehetősége, s a gondolat hogy valaha mindannyiunk fejfája, síremléke így végzi… Azt is mondhatnánk, így múlik el a világ dicsősége – meséli Zalka Lóránt.
Érseklél számára a kegyelemdöfést az 1965-ös nagy dunai árvíz adta meg. Ezt követően az ott lakók fokozatosan beköltöztek Keszire, Ekelre, a környékbeli falvakba.
Tanyavilággá vált, később pedig teljesen kiürült. A templomra persze akkoriban a kommunisták egyáltalán nem vigyáztak, nem állt érdekükben, hogy megmentsék. Hagyták az enyészetnek, hogy beszakadjon a teteje. Később vandálok rongálták meg, és amit lehetett, elloptak. A végén, már valamikor a nyolcvanas években, a munkagépek végezték be a pusztulását. Lóránt kissé szomorkásan hozzáfűzi, a régi fényképeken is látni, ahogy a pünkösdi búcsúi menet betér az érsekléli templomba…
Ki gondolná, hogy valaha, a 19. század első felében itt még börtön is volt. És 1878-ban itt született Erdős Renée (eredeti nevén Ehrenthal Regina) író és költő!
Mondtam az embereknek, hogy megtanítok maguknak egy refrént, a Jöjj el, jöjj el, jöjj el, jöjj el, jöjj Szentélek, Úristent, amit végig énekelniük kell, ahogy vonulnak a zászló után. Nagyon szépen ment nekik. Meg is dicsértem őket és megkérdeztem, ugye, maguk mind katolikusok? Kiderült, hogy a fele református volt. Ekkor tudtam meg, hogy Keszin nincs ebben semmi különös. Valaha a református legények bizony el-eljártak az érsekléli katolikus templomba, a misére. Azért, hogy megnézhessék a leányokat – elevenít fel egy kedves momentumot Lóránt.
– Felraktuk a teherautóra a húsz gyereket, én pedig elbújtam mögéjük, a biztonság kedvéért, ha bármi történne. És azt kell elképzelni, ahogy elindult az autó a harminc fokban, a téli ruhába öltöztetett gyerekekkel, azok elkezdtek sírni. Eredeti, autentikus felvételeket sikerült rögzíteni. Már csak havas tájat kellett köré varázsolni.
Megjelent a Magyar7 2023/17. számában.
