Karravaló, farravaló és egyebek a kéméndi tájházban
Árva Ilona és Zahorec Erzsébet amolyan mindenesek a tájháznál. Órákig tudnának mesélni a kéméndi szokásokról, viseletekről, sok kiállítási tárgyat otthonról hoztak, vagy Ilonka varrta őket. Érintsük most csak nyomokban a múltat.
Elmondják, a kiállítási anyagot jó pár évtizeddel ezelőtt Csuka Marika néni gyűjtötte össze, ez bővül az azóta fellelt tárgyakkal. A két asszony majdnem mindegyikhez tud egy történetet.
A tisztaszobában láthatjuk a kéméndi viseleteket életnagyságú babákon bemutatva. Derékban mind hosszított, hiszen Kéménd a kurtaszoknyás falvak egyike. Elmondják,
régen a menyasszonyi viselet sötét színű volt, az évek alatt vált fehérré.
Tartozott hozzá elibevaló, karravaló, farravaló, gyöngybevaló, nyecces kendő. Ilonka nagymamájának a gyöngybevalója még megvan, bele van írva: Tóth Margit.
Ilonka elmondja, kiskorában még ő is járt népviseletben, Erzsike pedig hozza azt a kis szoknyát, amit még bátyja viselt annak idején. Akkortájt még szoknyácskát viseltek a fiúk körülbelül 3-4 éves korukig. Megtudom, hogy
a népviselet fontos kelléke volt a fodros ing és a forgatós piros csizma.
Ez utóbbi lényege, hogy a cipész a jobb és bal lábra is ugyanolyan csizmát varrt és arra a lábra „törött rá”, amelyiken hordták, néha cserélgették, hogy egyformán kopjon. A csizmára csörgők is kerültek, bizony alaposan felhívta magára a figyelmet a lány vagy fiatalasszony, amikor végiment a templom kőpadlóján.
Addig hordhattak piros csizmát, amíg meg nem született az első gyerekük, azután már fekete vagy barna csizma dukált.
Hátracsapott fejkötővel nem lehetett templomba menni, csak előrekötősbe. Ha vasárnap hazamentek a szentmiséről, le kellett vetniük a vastagselyem szoknyát, délután már kartonszoknyában sétáltak. A vastagselyemruha drága volt, ezért nagy becsben tartották. Ha rövid lett, közéje varrtak egy pantót és tovább hordhatták. Amikor valaki férjhez ment, kontyot fésültek neki, amelyre piros bécsi kendő és aranyos konty került.
A tisztaszoba amolyan érinthetetlen helyiség volt, oda esetleg a halott „mehetett” be. Egyébként pedig a hátsó szobában szorongott az egész család. Egyrakáson folyt az egész életük.
A második helyiségben megszemlélhetjük, az anyák hogyan kötötték magukra tacskakendővel babájukat, ha dolgozni mentek a határba. A sarokban egy kendermunkához használatos szöges eszköz áll, a héhő.
A felnőttek azzal ijesztgették a gyerekeket, rá kell majd ülniük az éles szögekre, ha rosszak lesznek.
A hátsó szobában felágyazva az ágynemű, ott van a bölcső, a sublót, a sarokpad, a beépített tűzhely. Láthatjuk az idős asszonyon a tütüsös nyakravalót és a „gyerehazakendőt” is. Ennek bizony érdekes a története. Erzsike bele is kezd:
– Volt egy bugyuta fiatalember, akihez senki se akart feleségül menni. Az anyja kikötötte, mindenképpen meg kell nősülnie. Talált is neki egy szép, de szegény lányt a szomszéd faluban, aki elment hozzá. De a buta férjjel való együttlétet nem lehetett sokáig kibírni, ezért rövidesen visszaköltözött az anyjához. Az anyós megijedt, hogy végleg elmegy a menyecske ezért kijelentette, haza kell hozni izibe! Vett is egy szép zöld virágos kendőt és a fia lelkére kötötte, vigye el a feleségének az ajándékot és próbálja őt hazaédesgetni. Édesgetés helyett azonban a bugyuta férj csak letette a kendőt az asztalra a következő szavakkal:
Azóta lett a szép zöld kendő neve gyerehazakendő. Kapcsolódik a kendőhöz még egy megmosolyogtató történet. Az ember későn ért a kocsmába, ahol a társaság már javában borozott. Kérdezték, hát hol volt eddig?
– válaszolta.
– volt a frappáns válasz.
