Kalondai történet
Tanítók, pedagógusok, orvosok – bár az 1946-ban készült kitelepítési lista minden magyart érintett, de első körben a jómódúakat üldözték el. A cél az volt, hogy leszámoljanak a magyar értelmiséggel Szlovákiában. Kalondán ebben az évben három családot telepítettek ki Magyarországra. Erről és a későbbi kínkeserves évekről Simon János számolt be, akinek a családját Csehországba deportálták.
Simon János csak szülei visszaemlékezései alapján szerzett tudomást a történésekről. A Magyarországon élő szlovákokat buszokkal szállították Kalondára, ahol kiválaszthatták, melyik porta tetszik nekik. A helyi magyarokat, akaratuk ellenére, Vác mellé Gödre, Berkenyére és Csörgő faluba szállították. A Magyarországról áttelepültek azonban sokkal kevesebb vagyont hagytak maguk mögött, így érthető volt, hogy a kevés vagyonnal rendelkező szlovákok egy jobb élet reményében, örömmel költöztek át a szomszédos Csehszlovákiába. Nem mellesleg, önkéntes alapon jöttek, nem erővel zavarták el őket.
– A szülőfalumban a németek a háború folyamán egészen emberségesen viselkedtek a lakossággal, viszont amikor megkezdődött a visszavonulás, egy új tiszt került a csapat élére, aki 1944. december 31-én felrobbantotta a kalondai templomot, és még további négyet. A kalondai sajnos menthetetlen volt, a rappit 1967-ben felújították, Galsán a templomtorony sérült meg, annak javításához a ’90-es évek után fogtak hozzá. De ugyanúgy Terbeléden, Panyidarócon és Vilkén is tönkrement a templomtorony és a harang.
A kitelepítés rányomta a bélyegét a templom felújítására is. Kalondán ugyanis 1946-ban hozzáfogtak a templom újjáépítéséhez, de a kitoloncolástól való félelem miatt leálltak a munkákkal. Senki sem tudta mi vár rá, ezért próbálták a saját családjukat menteni. A templomépítés 1948-ban gyorsult fel, és 1949-ben fel is szentelték – meséli Simon János.
Az itteni magyarságra mért másik ilyen csapás az egyházak elleni támadás volt. 1950-ben, összehangoltan, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában is betiltották a szerzetesrendeket. Füleken a rendőrök betörtek a kolostorba, elvitték a szerzeteseket és elkobozták a plébániák, illetve az egyházmegyék vagyonát. Ennek egyik eredménye az volt, hogy Kalondán a korábbi harangozó ingyen már nem vállalta a templomgondnokságot, lemondott, így 1950-től egészen haláláig, vagyis 2010-ig Simon János édesapja volt a harangozó, édesanyja pedig takarította, díszítette a templomot.
– Édesanyámnak ez természetes volt, ugyanis nyolcéves korától kezdve nővérével együtt takarította a régi templomot, majd házról házra járt gyűjteni az új templomra, és 1949-es felszentelésétől egészen a halálát megelőző agyvérzésig díszítette, gondozta a templomot – tette hozzá.
A kommunisták hatalomátvételével ismét kemény intézkedések következtek, ami a parasztságot rendkívül negatívan érintette, ugyanis próbálták szövetkezetekbe kényszeríteni az embereket. Akik nem engedelmeskedtek, azokkal szemben mindenféle megtorló intézkedéseket hoztak, vagy, ahogy Kalondán is történt, kirakatpert rendeztek.
– Aki nem akart belépni a szövetkezetbe, azoknak úgynevezett kontingenst vagy beadási kötelezettséget kellett teljesíteni. A nagymamámat a kontingens nem teljesítése miatt perbe fogták és első fokon elítélték Losoncon. Fellebbezett, és ekkor másodfokon már a besztercei bíróság szabotázsra változtatta a vádat, amiért a maximális ítélet öt év volt. Elkövették azt a pimaszságot is, hogy nem adtak neki lehetőséget a védekezésre, védőügyvédje sem volt. Úgyhogy elítélték és börtönbe került. Mivel nagyon vallásos volt, a börtönben is sokat imádkozott rabtársaival, amit a hatalom szintén nem nézett jó szemmel, ezért gyakran áthelyezték. Mondhatni, bejárta az ország börtöneit.
A bebörtönzés persze nem volt elég, minden jogi alap nélkül következett a teljes vagyonelkobzás, ami nemcsak Simon János nagymamájának a vagyonát érintette, hanem szülei is elvesztették minden vagyonukat. Majd ebben a helyzetben megkapták a deportálási végzést a járási bizottságtól, amelyen szerepelt Simon János hat hónapos bátyja, a várandós édesanyja és az édesapja is. A családi házukat pedig szövetkezeti irodává alakították.
– A szüleim kegyetlen hidegben, március 7-én indultak útnak. Háromnapos utazást követően – gyakran félreállítva a marhavagont – jutottak el Prága mellé, Čakovicére. Ott az állami gazdaság udvarában kaptak egy háromszor ötméteres helyiséget, ahol kimondottan nyomorban éltek. De próbáltak pozitívan állni a helyzethez, különben bele lehetett volna őrülni ebbe az állapotba. Édesanyám a művészethez való közeledésként élte meg a prágai éveket, bejárta a templomokat, képtárakat, komolyzenét hallgatott, elkezdett ismerkedni az olajfestés technikájával, így fizetéskiegészítésként akkor divatos festett kendőket készített – mesélte az édesanyjától hallottak alapján.
Természetesen megpróbáltak változtatni a helyzetükön. Egy losonci ügyvéd ismerősük készített egy beadványt a legfelsőbb bíróságra, amely aztán elrendelte, hogy nagyanyja ügyét újra tárgyalják. Közben jött 1955 májusa, amikor a felszabadulás 10. évfordulójára amnesztiát hirdettek, így Simon János nagymamája is kiszabadult a börtönből.
1953. december 4-én, még Prágában született János második bátyja, aki az alultápláltság és a rossz higiéniai körülmények miatt élet-halál között lebegett. De hál’istennek egy idős orvos megmentette az életét. A család 1955-ben került vissza Kalondára, de nem a családi fészekbe, hiszen az még mindig szövetkezeti iroda volt, hanem a nagymama lánytestvérénél húzódtak meg egy helyiségben. Végül 1956 nyarán szerezték vissza saját házukat, és itt született 1957 áprilisában Simon János. A beadási kontingens azonban még 1960-ban sem szűnt meg.
Egy volt Hlinka-gárdista, Karol Pazúr, aki a Szovjetunióban hadifogságba került, a Ludvík Svoboda vezette Első Csehszlovák Hadtest tisztjeként került vissza a szlovák fővárosba, ahol megbízták őt a pozsonyligetfalui koncentrációs tábor őrzésével. Ő vezényelte le a přerovi mészárlást is. Bár később bíróság elé állították, és tíz évet kellett volna ülnie, végül egy év után szabadon engedték, és még magas állami kitüntetésben is részesült – hangoztatta csalódottan Simon János, aki zárszóként még megemlíti, hogy a Csemadokot is a magyarság felügyelete miatt hozták létre, de aztán ez a hatalomnak valahogy „félresiklott”. Hiszen ez a szervezet lett a nemzeti ellenállás gócpontja, ahol a magyarok végre megélhették magyarságukat.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
