Istent dicsőíteni, neki szolgálni
A Magnificat Gyermekkar 2025 áprilisának végén az ipolysági Nagyboldogasszony-plébániatemplomban adott jubileumi koncertet. Ennek apropóján az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola mellett működő, fennállásának 30. évét ünneplő kórus karnagyával, Wollent Andreával beszélgettünk.
Hogyan emlékszik vissza a kórus kezdeti éveire?
Az ipolysági katolikus iskola kórusát Kiss Ferenc zenetanár alapította; az ő nyugdíjba vonulásakor, 1996 szeptemberében kerültem friss diplomás tanárként Ipolyságra. Lelkes diákokból álló kis csapat várt rám, akikkel elkezdhettem a kóruspróbákat. Hálával tartozom Bíróczi István lelkiatyának és Csáky Károlynak, az akkori igazgató úrnak, akik mindenben támogattak, segítettek, hogy folytatódhasson az iskolában az éneklés. Minden iskolai szentmisén szolgáltunk a templomban, és ez így van azóta is. Az az elsődleges küldetésünk, hogy a Jóistentől kapott tehetségünkkel őt dicsőítsük, neki szolgáljunk.
Mi volt a legnagyobb kihívás akkoriban?
Az új környezetbe kerüléskor talán a beilleszkedés és a rám bízott diákok megismerése. Észrevenni a zenei tehetséget egy kisgyermekben nagy kegyelem, ezt fejleszteni már nehezebb, ha a tehetség nem társul szorgalommal és áldozatvállalással.
Egyáltalán nem mindegy, milyen életkorban, milyen műveket tanítunk a gyerekeknek. Nagyon sok segítséget kaptam akkoriban a nyitrai karvezetés tanáromtól, Józsa Mónikától, aki a mai napig példaképem szakmai igényességével, tudásával, alázatosságával.
Van olyan fellépés vagy élmény, amely különösen emlékezetes maradt az elmúlt 30 évből?
Nehezen tudnék egyet kiemelni, mert minden egyes fellépésre szívesen emlékszem. Gyönyörű emlékek az anyaországi vendégszereplések, a székesfehérvári nemzetközi fesztivál, a templomi szolgálatok nagyszerű hangszereseinkkel. A kezdeti évekből felejthetetlen a legelső országos megmérettetés. Mertünk nagyot álmodni a kórussal, és alig két év közös munka után, 1998-ban beneveztünk a Csengő Énekszó Országos Kórusfesztiválra. Nagyon szerettem volna megmutatni a gyerekeknek az ország legjobb kórusait, hogy ezzel is ösztönözzem őket a további munkára. Szinte el sem hittük, hogy aranykoszorús minősítést nyertünk, s ezzel mi is bekerültünk a szlovákiai magyar kórusmozgalom legjobbjai közé. Ezt követően még lelkesebben folytattuk a közös munkát.
Mit tart a kórus legnagyobb szakmai sikerének?
Hatalmas ajándék volt, amikor elnyertük Érsekújvárban az aranykoszorú mellé a zsűri dicséretét is, ami a legnagyobb elismerés volt, de ami igazán közel áll a szívemhez, az a szakrális művek előadásáért járó különdíj. Bátorkeszin, a szülőfalumban évekig kántorkodtam, később a budapesti kántorképzőben kitűnő tanárok vezettek be az egyházzene csodálatos világába. A szakrális művek hittel való előadását nagyon fontosnak tartottam, váljon az énekünk kétszeres imádsággá. Boldoggá tesz ugyanakkor a közönség soraiból kapott visszajelzés is, ha eljut a lelkekig az énekünk.
Hogyan formálta a gyerekeket a kórusmunka?
„A zene lelki táplálék, mely semmi mással nem pótolható” – írja Kodály Zoltán. Énekkarosnak lenni szabadidőt igénylő komoly küldetés, amely áldozatokat kíván, egymás meghallgatására kötelez, és a közösen elérhető legszebb harmóniára irányítja a diákok figyelmét. Ez nemesíti a lelket, megnyitja a fiatal szív kapuját az értékek felé.
Amellett, hogy fegyelmet is kíván, az erre nyitott szívekben nagy örömet szerez a közös éneklés. Ezt megtapasztaltam egykor kórustagként, s csak azt próbálom továbbadni, amit én is ajándékba kaptam.
Miben más egy kórus vezetése a 2020-as években a kezdeti időszakhoz képest?
A túláradó információs lehetőségek világában az igazi érték kezd hiánycikké válni, mert annak elérése és megtartása komoly, elkötelezett munkát kíván. A diákok túlterheltek, és hétköznapjaikra ez hatványozottan igaz. A kóruspróbára pedig idő kell. A világjárvány után valamivel kevesebben vagyunk, talán a digitális világ hatása miatt, de mindig vannak csillogó szemű lelkes kisdiákok, nagyszerű hangszeresek, szólisták, akikből lehet erőt meríteni az esetleges nehézségekben.
Több egykori tag ma már hivatásos zenész vagy tanár. Mit gondol, mekkora szerepe volt ebben a kórusnak?
Igen, valóban több zenetanár, művész, karnagy, kántor is van az egykori tagok között, ami nagyon nagy ajándék, és örömmel követem pályájukat. Sokuk a helyi művészeti iskola diákja is volt, így talán a közösen csepegtetett zenei élmény is befolyásolta a pályaválasztást.
A 30. évforduló alkalmából megrendezett jubileumi koncertre nagyon sok egykori kórustag és hangszeres eljött, boldogan meséltek, és felemelő élmény volt velük újra együtt énekelni. Szívesen emlékeztek az évente megrendezett palásti énekkaros találkozókra, a hagyományos ipolysági adventi koncertekre, a közös utazásokra.
Minek, kinek köszönhető az, hogy 30 év után is működik a kórus?
Elsősorban a Gondviselő Istennek, hogy ez a 30 év megadatott. Továbbá a lelkiatyáknak, akik imáikban hordoztak, a mindenkori iskolavezetőségnek, akik segítő kezet nyújtottak, a nagyszerű kollégáimnak, köztük legfőképp Gódor Beátának, aki több mint 25 éve segíti a kórus munkáját, valamint Mezei Renátának, Jusztin Czaudt Évának. Sokat jelent, hogy szinte az egész tantestület értékeli a diákoknak ezt a tevékenységét, s ha kell, mindenben segítenek. Ipolyság városára is számíthattunk eddig, és a szülők segítségére is. Az Ipolysági Művészeti Alapiskola tanáraival is nagyon jól együttműködünk. A végére hagytam a mindenkori kórustagokat, de ők a legfontosabbak, a sugárzó tekintetük, a lelkesedésük, hogy 30 éve van kivel énekelni. Mindezekért nagyon hálás vagyok.
Hogyan látja a kórus jövőjét? Van olyan álom, amit meg szeretne valósítani?
A jubileumi koncert záróénekénél teljesült a legkisebb énekkarosok kívánsága, hogy állhassanak az anyukájuk mellé, akik mint egykori kórustagok érkeztek a koncertre. Ez szívmelengető volt, s ha erre gondolok, bizakodó vagyok a jövőt illetően.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/19. számában.
