Isten félelme s a hazaszeretet az egyedüli örökség
A második világháború utáni lakosságcsere és deportálás az 1960-tól Lévai járásnak nevezett régió etnikai térképét is jelentős mértékben átalakította. A szomorú eseményeket az egyik érintettel, a csatai Antal Piroskával elevenítettük fel.
Popély Árpád történész A lakosságcsere és etnikai következményei a Lévai járás területén című tanulmányában arra világított rá, hogy nagyrészt emiatt csökkent a járás magyarságának aránya az 1930-as 50,4 százalékról 1961-re 35,1 százalékra. A tényre, hogy a csehszlovák kormány az akkori Zselízi járás magyar lakosságának 40,5 százalékát kívánta kitelepíteni, Izsák Lajos A felvidéki magyarság jogfosztása és kényszerkitelepítése című munkájában mutatott rá.
A jelenlegi Lévai járás területén 55 községből 7741 személyt telepítettek át Magyarországra, a magyar lakosság 13,9 százalékát, közülük 2094 főt a korabeli Lévai, 4566-ot a Zselízi, 940-et az Ipolysági, 115-öt a Verebélyi, 26-ot pedig a Párkányi járáshoz tartozó településekről. A két világháború között még nagyrészt homogén magyar etnikai terület megbontására törekvő intézkedések a Zselízi járás magyarságának 18,9 százalékát sújtották.
Csatán 1930-ban 2029 lakos élt, ennek 84,5 százaléka, vagyis 1768 fő magyarnak vallotta magát. Szintén Popélytól tudjuk, hogy közülük 367-en reszlovakizáltak, 177-en pedig elmenekültek. A községből 379 személyt Csehországba deportáltak, 262 főt pedig Magyarországra telepítettek át; túlnyomó többségük Békéscsabán, Csabacsűdön, Mezőberényben, Cserkeszőlőn és Szarvason talált új otthonra, de volt, aki a Dunántúlra, a Bakony vidékére, sőt Bácskába került. Magyarországról 347 szlovák lakos települt be, a belső telepítés keretében pedig 51 szlovák érkezett.
A csatai Antal Piroska csecsemőként élte át a deportálást.
A mai napig őrzöm édesapám Szűz Mária-érmét, amit a nyelve alatt rejtegetett, amikor a fogság idején rendszeresen átvizsgálták őt… Hazatérte után alig egy évvel, 1946. november 16-án a lévai kórházban születtem meg. Az orvos ekkor ezt mondta édesanyámnak: „Pörsökné, van egy szép barna kislánya, elmehet vele a nagyvilágba!” A szüleim elbeszélései alapján tudom, hogy húsz nappal később valóban elmentünk a „nagyvilágba”, ugyanis december 6-án a csatai vasútállomáson bevagonírozták édesapámat, édesanyámat, 14 éves bátyámat és engem.
A rendkívül hideg télben csupán néhány batyut, ágyneműt és apróbb használati tárgyakat vihettek magukkal. A fűtetlen vagonban hat család kapott helyet.
Ez néhány hétig tartott: minden nap mentek értük, vitték őket dolgozni, én pedig édesanyámmal, pelenka nélkül, minden nélkül a vagonnál voltam, kékre-zöldre fagyva a nagy hidegben. Volt egy pici kályhánk, s amit szüleim a vasút mellett összeszedtek, azt tüzelték el benne, hogy melegedhessek. Anyatejen éltem, az volt a szerencsém…"
A gazda, aki nagyon meg volt elégedve Piroska néni édesapjának és bátyjának a munkájával, végül beengedte a családot az istállójukba. Egy jó ideig ott éltek, később viszont elfoglalhatták a ház egyik szobáját, amelyből nem sokkal korábban szudétanémeteket hurcoltak el. Ezen a szobán egy másik családdal osztoztak.
Egy ideig édesapja szüleinél, Fél községben laktak, majd hamarosan visszatérhettek Csatára, mert Piroska néni nagynénje egy szobát bocsátott rendelkezésükre zsindelyes házában.
"Emlékszem, hogy a nádon keresztül becsorgott az eső a szobába, éppen az ágyra, arra a helyre, ahol szüleim között aludtam. Édesanyám, hogy ezt megakadályozza, egy régi pléhtepsit dróttal erősített fel a gerendára."
Az évek teltek, Piroska néni pedig feltette magában, hogy mindebből valamit átörökít az utókornak. Gyűjteni kezdte azoknak a nevét, akiket deportáltak vagy kitelepítettek. Levelezett, kérdezősködött, kutatott. Szerette volna elérni, hogy a faluban legyen egy emlékhely az érintetteknek.
Az emlékművet 2007-ben avatták fel; addigra a fáradhatatlan kutatás eredményeképpen már egy nagyon gazdag adatbázis volt Piroska néni birtokában, amit azóta Sindely Pál Csabacsűdi emléktöredékek című kiadványába bele is szerkesztett. A sok-sok érintettet és leszármazottat, akikkel az évek során felvette a kapcsolatot, természetesen az emlékhelyavatásra is meghívta. A nagyszabású rendezvényre közel 280-an gyűltek össze; jöttek természetesen Magyarországról, de az Amerikai Egyesült Államokból, Texasból is, köztük olyan, aki 1946 óta nem járt Csatán…
"Szüleim megtagadták annak aláírását, hogy szlovák nemzetiségűek, ezért kellett elhagyniuk szülőföldjüket. A magyarságunkért nyilvánítottak bennünket háborús bűnösökké, s a Beneš-dekrétumokat a mai napig nem oldották fel; a meghurcolásért, a szenvedésért azóta sem kaptunk kárpótlást, sőt még csak bocsánatot sem kért tőlünk senki. Szomorú, hogy a politikusok nem hajlandóak foglalkozni a témával."
Megjelent a MAGYAR7 43-44. számában.
