Hetvenöt éve deportálták a taksonyi magyarokat Podbořany környékére
Elhurcoltak kegyetlenül / azt sem tudtuk hová megyünk. / Magas hegynek tetejére / vagy a világnak végére. / Robog velünk a vonatunk, / Nem is tudjuk, merre vagyunk. / Jaj Istenünk, mit vétettünk, / azt, hogy magyarnak születtünk.
A taksonyi családok deportálásról szóló utasítását 1947. január 15-én írta alá a Galántai Járási Munkavédelmi Hivatal (Okresný úrad ochrany práce) vezetője. A végzést január 16-án kapták meg az érintettek, és 17-én délelőtt 11 órakor már a falut körbekerítették a katonák és vitték el erőszakkal a családokat. Két napon vitték el a deportáltakat, 1947. január 17-én és 18-án, három héttel a párizsi békeszerződés aláírása előtt. A katonák hermetikusan lezárták a falut. Szökni a faluból lehetetlen volt. A Galánta-Nádszeg között közlekedő autóbuszok nem állhattak meg a faluban. A deportáltakat teherautókon szállították a galántai vasútállomáson álló vagonokba. A községből Csehországba deportált családok száma 164, a személyeké pedig 765. Ez az adat szerepel Vadkerty Katalin: A deportálások c. kötetében.
/lejegyezte Kovács Mihály kosúti lakos/
„Mindenki rettegett, nehogy megkapja a piros lapot. Egyszercsak hozzánk is megérkeztek a kézbesítők, így megtudtuk, nekünk is mennünk kell. Egyszeriben mindenkinek dolga lett. Édesanyánk kenyeret dagasztott, vittük a pékhez. Édesapám disznót vágott, kettőt vagy hármat. A bátyám barátai segítettek neki, de ők szegelték össze a ládákat, amibe a ruhaneműt és az egyebet beleraktuk. Egész nap, egész éjjel dolgoztunk. Három napot adtak a készülődésre.“
A falu bábasszonya, Emer néni Zimmer doktorral bejárták azokat a családokat, ahol csecsemők voltak, igyekeztek felmentést adni a deportálásra kijelölt családoknak, de a hét – nyolchónapos várandós asszonyokra már nem tudtak odafigyelni.
A komiszár 17-én reggel írta alá ezen családok esetében orvosi javallatra a felmentő határozatot. A háborúban, vagy a fogságban elhunyt katonák kisgyermekeket nevelő özvegyei próbáltak felmentést kérni a deportálásból, ha ezt nem tudták elintézni, megtagadták a parancsot és nem szálltak fel az autókra. A hadifogságból akkor hazaérkezett katonák családjait is deportálták, de bosszúból olyanokat is, akiknek házát, mezőgazdasági gépeit, vagy egyéb vagyonát szerették volna megszerezni az új hatalomhoz tartozók. Az egyik suszter a varrógépét vitte magával, a kántor a saját maga által félig kész új orgonát cipelte magával. A szlovák származású katolikus pap, Polónyi György, aki 1945-ben érkezett a faluba jóindulattal viseltetett a megalázott emberekhez, megáldotta a Csehországba indulókat, amelyből később sok nehézsége származott.
/A verset és az emlékeit lejegyezte Macsaliné Kubovics Teréz/
/Matejka András jegyzetei a deportálás időszakából/
A sokgyermekes családokat, melyeknél többségében apró gyermekek is voltak: Tarr Ferencéket és Mészáros Mihályékat 9, Szabó Gézáékata 8, Hrotkó Menyhértéket, Kiss Ferencéket, Knap Endrééket, Papp Ferencéket 7, Hrotkó Károlyékat, Kovačič Józseféket, Kubovics Sándorékat, Kubovics Józseféket, Knapp Menyhértéket, Panyik Lajosékat, Papp Ignácékat és Szekera Sándorékat 6 gyermekkel sem kímélték meg a deportálástól.
Podbožanyba és a környék 33 településére szórták szét a taksonyiakat, de sok család több településen is megfordult.
Ennek az oka, hogy vagy áthelyezték őket, vagy önkényesen mentek át más gazdához pl. olyan esetekben, amikor a gazdák nem tudtak, vagy nem akarták az előírt bérüket kifizetni, de a németek vagyonát megszerző új gazdák között akadt olyan is, aki elherdálta a könnyen megszerzett vagyont, vagy nem tudta a gazdaságot működtetni. A deportálást átélt emberek ma is meghatódva mondják el a velük megesett történeteket a nehéz munkáról, az akkori gyermekek a cseh nyelven folytatott tanulmányaikról, a fiatalok a kialakult kapcsolatokról, barátságokról, szerelmekről. Levelek jelzik a kapcsolatot a szülőfaluban maradottakkal, s történetek bizonyítják a küzdelmet a sorssal, és az életerőt, hiszen a jogfosztottság időszakában a deportálás mostoha körülményei alatt 26 gyermek született Csehországban a taksonyi családokban.
A családok az otthontól való elszakítás időszakában is igyekeztek a közösség kohézióját megtartani.
Mivel döntő többségük vallásához ragaszkodó ember volt, a hit nyújtott lelki erőt számukra. Soběchlebyben, ahol a legnagyobb taksonyi magyar kolónia alakult ki, ugyan eleinte papjuk nem volt, vasárnaponként akkor is felolvasták az evangéliumot és a szentleckét. Később találtak a környéken magyar papot, Burián László ebedi plébánost. Az atya szentmiséi arra is jók voltak, hogy a családok hétvégeken találkozhattak, meglátogathatták egymást. Ünnepi alkalmakkor a templomban mindig elénekelték az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus Győzelemről énekeljen kezdetű himnuszát, hogy a reményt ápolják magukban és tartsák egymásban, hogy elhiggyék Jézus vándorlásuk társa lett. Emlékezzünk rájuk, legalább ennyit megérdemelnek tőlünk!
