Házy Erzsébet visszatért Pozsonyba – kiállítás az operaénekes emlékére - KÉPEKKEL
A pozsonyi születésű Házy Erzsébet az 1960-as és 70-es évek operaszínpadainak sztárja volt, nemcsak Magyarországon, hanem szerte a nagyvilágban. Egyik híres szerepe után kapta „az évszázad Manonja” elnevezést, és ez a címe annak a kiállításnak is, amely a Több mint szomszéd – Magyar Kulturális Hét Pozsonyban rendezvénysorozat keretében a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában került megrendezésre, s amellyel a híres primadonna emléke előtt szerettek volna tisztelegni a szervezők.
„Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a kiválasztottak” – kezdte Házy Erzsébet méltatását ezzel az idézettel Clementis Tamás, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Bartók-Pásztory-díjas és Melis-díjas énekes. „Házy Erzsébet a kiválasztottak kiválasztottja volt” – fogalmazott hozzáfűzve, negyven éve, hogy a híres operaénekes nincs már közöttünk, de a neve fogalommá vált.
Házy Erzsébet a Magyar Állami Operaház aranykorának egyik oszlopos tagja volt. „Egyszemélyes magánmitológiát teremtett, ezerarcú előadóként emlegetik még ma is, és vannak szerepei, melyek egybeforrtak a nevével” – mondta méltatásában Clementis Tamás, aki szerin Házy Erzsébet egyszeri, megismételhetetlen zenei zseni volt. Aki – a saját szavai szerint – állandóan elégedetlen volt magával, mert túlságosan magasra rakta a mércét.
A művészetet nem lehet, nem érdemes kis ambícióval csinálni, és Házy Erzsébet ehhez tartotta magát.
„Ha kilépett a színpadra, az megtelt a lényével azonnal, az a fajta művész volt, akiről azt szokták mondani, légköre van. Annak a bizonyos aligha elemezhető képességnek a birtokában volt, melynek segítségével egy nagy színész, egy nagy énekesegyéniség nem átéli a szerepet, hanem azonosul azzal” – mondta Clementis. Házy Erzsébet maga ezt úgy fogalmazta meg: a tehetség nem múlik el, nem lehet megszerezni, sem elveszíteni, csak éppen bele lehet halni…
A híres operaénekes méltatásából azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy Házy Erzsébet pályafutása során 62 operafőszerepet énekelt el, s hogy a pályája egészen álomszerűen kezdődött. A tehetségét nagyon hamar felismerték, és 22 éves korában már szerződtette őt az Operaház, 1951-ben került a Magyar Állami Operaházba. Kevesen tudják róla, hogy négy nyelven beszélt és kiválóan zongorázott. Az operaházi szerepek mellé 12 filmszerep is társult.
A sors egyrészt kegyes volt hozzá, hiszen istenáldotta tehetség volt, a színpadra született, csodálatos szépséggel megáldva, mondta Clementis. Őszinte, természetes, ösztönös alakításai tették színpadra vitt figuráit páratlanná, melyhez tévedhetetlen zenei stílusérzék is társult. Kiváló alakításai voltak, de az operatörténelembe a Manonnal írta be magát.
Ezt követően pedig 10 éven keresztül rendszeresen énekelte a színpadon” – mondta Clementis. Törékeny, labilis, szenzitív és megosztó alkata azonban idő előtt összeroppant a rá nehezedő terhek alatt, és úgy távozott el, mint emblematikus szerepében, a Manonban: egyedül, magányosan, elhagyatottan, árván…
Aki egyszer is csak láthatta, soha nem felejti, aki nem, örökké sajnálhatja.
Mert csak az hal meg, kit elfelednek, örökké él, kit igazán szeretnek, mondta pályatársa, Melis György Házy Erzsébetről. De mi marad egy művész után, ha már nincsen köztünk? A felvételei, fényképei, no meg a legendája, és ez a méltó kiállítás, amellyel a szülővárosába, Pozsonyba több évtized után ily módon visszatért nagy művész emléke előtt tisztelegnek. Színpadi ruhák, a jobbnál jobb alakításáról szóló újságkivágások, operaelőadást beharangozó plakátok, színpadi kellékek: egy kalap vagy egy legyező és a híres Manon-jelmez, a második felvonás híres arany kösztümje, amelyben Házy Erzsébet a híres Ékszer-áriát énekelte, s amelyet Clementis Tamás mentett meg az enyészettől, és restaurált saját kezűleg – ezeket mind megtekintheti, aki ellátogat a kiállításra, amely szeptember 11-éig lesz megtekinthető a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában.
Jarábik Gabriella, a múzeum igazgatója azt is elmondta, vándorkiállításról van szó, amelyet szeretnének a későbbiekben más helyeken is kiállítani, reményei szerint a legközelebbi kiállítási helyszín akár a Komáromi Duna Menti Múzeum is lehetne, amelynek igazgatója, Csütörtöky József, is részt vett az Évszázad Manonja című pozsonyi kiállításon
