Ha nincs varázslat, nincs semmi…
A Harmónia Életműdíjjal kitüntetett id. Reiter István, a Szlovák Filharmónia egykori koncertmestere varázslatosan bánt a vonóval. De nemcsak a vonó mestere volt, generációkon át egyfajta kulturális hídként kötötte össze a klasszikus zenét a hallgatóságával. Munkássága, virtuozitása előtt a nemzetközi szakma legkiemelkedőbb alakjai is fejet hajtottak. Több világhírű zenei nagysággal dolgozott együtt, mint például a legendás zeneszerzővel, Ennio Morriconéval vagy a világhírű tenorral, Placido Domingóval.
Így aztán egyfajta adósságtörlesztésnek is tekinthető az a könyv, amely Ha nincs varázslat, nincs semmi… – Emlékképek Reiter István hegedűművész életéből címmel jelent meg, s amelynek lapjain egy olyan művész portréja rajzolódik ki, aki Kassáról indulva, a Szlovák Filharmónia koncertmestereként és elismert pedagógusként kitörölhetetlen nyomot hagyott a szlovákiai magyar zenei kultúrában. A kötetet a napokban a pozsonyi Csemadok-székház Rákosi Ernő termében mutatták be a szerzők a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezete és a Reiter család szervezésében.
Reiter István a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán szerezte diplomáját. Közel harminc éven át volt a Szlovák Filharmónia tagja, nyolc éven át tanított a Pozsonyi Konzervatóriumban. Pályafutása során több száz tévé-, rádió- és hanglemezfelvétel készült vele. Fiával, ifj. Reiter Istvánnal „Reiter Duó” néven rendszeresen fellépett bel- és külföldön egyaránt. Élete utolsó éveiben több szerzői estet is adott. A Harmónia-életműdíjat 2016-ban kapta meg.
Emlékkönyvből emlékek könyve
A szóban forgó könyv története több évvel ezelőtt kezdődött. Eredetileg Reiter István 80. születésnapjára szánták meglepetésként, ám az 1944. október 24-én született neves hegedűművész 2024 júliusában elhunyt, így a kötet megjelenését már sajnos nem érhette meg. A család azonban fontosnak tartotta, hogy a korábban rögzített beszélgetésekből könyv szülessen, amely megőrzi a muzsikus emlékeit, történeteit és gondolatait.
Reiter István személyiségében sajátos módon találkozott a szigorú, következetes zenész és a derűs, jó humorú, társaságkedvelő ember. A régi kassai, majd pozsonyi polgári kultúra képviselőjeként a zene mellett a történelem, a közélet és a társadalmi kérdések is élénken foglalkoztatták. A koncertpódiumon a lehető legtöbbet követelte meg önmagától és muzsikustársaitól, a hétköznapokban pedig közvetlenségével, szellemes megjegyzéseivel és sokoldalú műveltségével tett maradandó benyomást környezetére. A kötet alapjául szolgáló beszélgetéseket veje, Jakubecz László rádiós újságíró, színész rögzítette és jegyezte le közös fellépéseik, utazásaik és találkozásaik alkalmával, majd a szövegek között Csanaky Eleonóra, a könyv szerkesztője válogatott.
A kötetben Reiter István felidézi kassai gyermekkorát, családi emlékeit, pályakezdését, zenei élményeit, a külföldi fellépések történeteit, és beszél arról a közép-európai polgári világról is, amely meghatározta gondolkodását.
– Amikor 1991-ben először találkoztam Reiter Istvánnal, hosszú beszélgetés eredményeképpen született egy újságcikk, amelybe az egész életét sikerült pontokban összefoglalni. Beszélgettünk az életéről, a családjáról, a zenéhez való viszonyulásáról, illetve a Szlovák Filharmóniában elért sikereiről is. Természetesen az egyik fő kérdés az volt, miért tartja a komolyzenét annyira fontosnak, miért olyan varázslatos, amire ő azt válaszolta, azért, mert minden koncert olyan, mint a szemfényvesztés: ha nincs varázslat, nincs semmi – fogalmazott a könyvbemutatón a könyv szerkesztője, Csanaky Eleonóra.
Az a gyógyíthatatlan kassaiasság…
Egy olyan kassai polgári családból származik, amely a 16. századtól kezdve folyamatosan Kassán élt.
– Egyszer azt is elmondta nekem, mennyire pejoratív értelemben használják a polgári jelzőt, miközben a polgárság a társadalomnak az a rétege volt, amely a saját munkájával évszázadokon keresztül építette ezt az értékrendszert. Tulajdonképpen a jobb világ szerinte akkor következhetne be, ha az emberek zöme polgári értékrendet vallana, s a jó, a szép, a műveltség lenne az érték, nem pedig az, amit a plebsz annak tart – fogalmazott Csanaky Eleonóra, hozzátéve, az igazi polgárok sohasem nézték le a másikat, hanem segítették. Ez volt a kassaiasság lényege.
– Reiter István eszerint élt és viselkedett. Ennek köszönhető, hogy a Filharmóniában a zenésztársai nagyon szigorú vezetőként ismerték. Amikor ő volt a koncertmester, fegyelmet tartott, de amikor lelépett a színpadról, egy nagyon lojális, remek humorú úriember volt, aki tudta a társaiban a lelket tartani – fogalmazott a könyv szerkesztője.
Emellett nagyon tájékozott is volt. Történelemről, magyarságról, de akár a napi politikáról is lehetett vele beszélgetni.
– Neveltetéséből adódóan az irodalmi és történelmi ismereteket alapvető fontosságúnak tartotta. Vallotta, ha az ember leszűkül csak a komolyzenére, ha nem összefüggéseiben látja a világot, akkor nagyon nehéz elrugaszkodnia távoli galaxisokig. Még akkor is, ha az előadóművészet a pillanat megismételhetetlen művészete, és az előadó nem az örökkévalóságnak dolgozik, hanem az éppen aktuális hallgatóságának, fontos, hogy lássa a világ összefüggéseit, hogy kapcsolatba tudjon lépni a távolabbi galaxisokkal, hogy egyfajta földöntúliságot is át tudjon adni a hallgatóságának, aki ezáltal egy kicsit szebbnek, jobbnak, megtisztultabbnak érezheti magát.
Reiter Istvánnak sok mindenhez volt adottsága. Lehetett volna belőle matematikus, képzőművész, színész, s, hogy végül hegedűművész lett, a család döntése volt, mert a háború után a szülei attól tartottak, nem tudja másképpen megkeresni a kenyerét. Egy hegedűvel viszont, ha tehetséges az ember, a világ bármelyik pontján meg tudja teremteni a megélhetését, mondta a könyv szerkesztője. S bár a ’68-as történések beleszóltak zenei előrehaladásába, és évtizedekkel elodázták azt, ez túlságosan nem bántotta. Ahogy mondta „mindegy, hogy hány évet húztam le a hátsó székekben, tudtam, hogy egyszer előre kerülök”. Meg volt benne a kellő magabiztosság. S aki látta őt a szólókoncertjein hegedülni, ahogy szálfaegyenesen kiáll a pódiumra, és pillanatok alatt magával ragadja a közönséget, az pontosan tudta, hogy ez a magabiztosság nem gőg, hanem a tehetség és a rengeteg munka természetes fedezete.
A könyvbemutatón a Reiter család pozsonyi, kassai és budapesti leszármazottjai is részt vettek. Eljött a felesége, Lelkes Júlia, lánya, Reiter Éva és a fia, ifjabb Reiter István is, akik néhány mondatban maguk is megemlékeztek édesapjukról. S hogy a zenei tehetség és a hangszeres tudás generációról generációra öröklődik, remekül példázza a Reiter család tagjainak – Hidasné Reiter Boglárkának,
Reiter Flóra ugyancsak Flóra nevű kislányának, ifjabb Reiter Istvánnak a fellépése is az esten. Az október 23-án tartott könyvbemutatón Mészáros Dávid Szilárd Áldozó Krisztián Ötven hattyú című versével emlékezett az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeire, az akkori szabadságvágyra.
A könyv megjelentetését Eva Sudová és a Ponvagli polgári társulás karolta fel. A megjelenéshez egy sikeres közösségi adománygyűjtés is hozzájárult, amely a Donio internetes felületén zajlott.
„Apámnak a munka, a muzsikálás volt az élete. Még halála évében is egyedül vezetett egy bécsi bált – fejből! – reggel ötig, boldogan. A kollégák elmondása szerint, mint mindig, akkor is remekül helytállt. Én pedig lelki szememmel látom magam előtt, ahogy a koncert végén utánozhatatlan eleganciával felemeli a hegedűjét, és úgy hajol meg a közönség előtt, ahogy senki sem tudott” – fogalmazott a könyvben a fia. Mi pedig csendben tapsolunk neki tovább, s fejet hajtunk a nagysága előtt – és hisszük, hogy odafent már egy másik, égi zenekar koncertmestereként muzsikál azzal a feledhetetlen, mély átéléssel az arcán, és azzal a tiszta, szívhez szóló tónussal, amely oly sokunknak nyújtott felemelő pillanatokat.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/44. számában.
