Ha hordod magyar sors keresztjét – Emlékművet avattak Tanyon a kitelepített családok tiszteletére
Emlékművet avatott Tanyon a Csemadok helyi alapszervezete a kitelepített családok tiszteletére. A Magyarországi Nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek, a község lakosainak és a kitelepített családok hozzátartozóinak köszönhetően sikerült megvalósítani az álmot, hogy a faluból deportált családok tiszteletére emlékművet állítsanak.
Tanyról 1946 decemberében 41 család 190 tagját, 1947 januárjában pedig 12 család 47 tagját deportálták Csehországba. Amikor a kijelölt családokhoz megérkeztek a katonai teherautók, egy-egy katona géppisztollyal a mellén felügyelte a rakodás folyamatát, és a családtagok egymás után szálltak fel a teherautó platójára, könnyek között és mély sóhajjal a lelkükben – látjuk e még valaha otthonunkat. Elindult az autó a nemesócsai vasútállomásra, ahol már várták őket a fűtetlen marhavagonok.
Egy vagonba több családot is bezsúfoltak. Azon a télen olyan hideg volt, hogy a Duna jege is befagyott. A fűtetlen vonat több napon keresztül vitte őket a számukra ismeretlen helyre. Mikor végre megállt a vonat, egy kicsit megkönnyebbültek.
Akkor azonban még nem tudták, az igazi megpróbáltatás csak most kezdődik, ami felért egy újkori rabszolga-kereskedelemmel.
Jöttek a cseh gazdák, és úgy válogattak közülük, mint a marhavásáron az állatok közül. Elsőként azokat a családokat vitték el, ahol volt fiatal férfi munkaerő. A többgyerekes családokat utoljára hagyták. Mindenkinek dolgoznia kellett a gazda utasításai szerint. Kinek jobb, kinek kevésbé jobb gazda jutott. A kint töltött két év alatt csak egymásra számíthattak, tartották a lelket egymásban, ahogy tudták. Két év után jött a változás, végre hazajöhettek a régi otthonukba. A házukat ugyan visszakapták, csakhogy valami hiányzott, már nem volt ugyanolyan az otthon melege, mint azelőtt.
Rabszolgává vagy jogfosztott másodrendű néppé lett a magyar az ezeréves szülőföldjén. Évtizedekig próbálták elhallgatni és tompítani az események súlyát.
Pedig csak úgy lelhetünk békét, ha kibeszéljük magunkból a múltat, amelyről évtizedeken át tilos volt szólni.
A mostani megemlékezés rávilágított arra is, hogy nemcsak akkor kell magyarnak lennünk, amikor könnyű, hanem akkor is bátran ki kell állnunk a magyarságunkért, amikor annak esetleg kellemetlen következményei lehetnek. Azok, akik átélték a deportálás és kitelepítés borzalmait nem a könnyebb utat választották. Sajó Sándor szavaival élve: „Avagy ha hordod magyar sors keresztjét/s tudsz magyar lenni megtiportan is/érezd és hirdesd:/ ami nincs most lesz még/s verdesd a szárnyad lenn a porban is.”
Az impala terméskőből készült emlékmű alkotói az őrsújfalusi Havlík Péter és fia.
Az emlékmű felállításának célja az volt, hogy ne menjen feledésbe a szülők, nagyszülők kálváriája. Bátorságuk, magyarságtudatuk szolgáljon példaképül a mai fiatal nemzedéknek.
A leleplezett emlékművet Ambrus atya szentelte fel és áldotta meg, nagytiszteletű Csík György tiszteletes pedig áldást adott a résztvevőkre. A koszorúzás alatt a Csemadok mellett működő Lila Akác éneklőcsoport énekelt. Az emlékműavatás eseményét megtisztelte jelenlétével Czimbalmosné Molnár Éva, a Magyarországi Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője, Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, Ászár testvérközség küldöttsége, és Bugár Imre polgármester is.
Bankó Ilona és Závodný Judit
