Gaál Gabriella rimaszombati emlékezete
Minden piros, fehér rózsát…, Öreg cigány muzsikálgat…, Visszanézek életemre…, Vannak olyan emlékeink… És még sorolhatnánk a legendás Gaál Gabriella által megszólaltatott nótákat. Gaál Gabriella ugyan Csepelen született, ez áll a hivatalos életrajzában is, mégis világéletében rimaszombatinak tartotta magát.
Ha az első ötven évemben rimaszombati voltam, a másodikban is az maradok! Így köszöntötte közönségét az egyik rimaszombati fellépésekor. Alig volt olyan magyar település, amelynek a színpadán ne énekelt volna, legtöbbször állandó partnerével, Madarász Katalinnal. A batyiaknak 1981-ben emlékkönyvet ajándékozott, amelyben visszatekintett az életére.
Csepelen született, apja Árva megyéből, Turdossinból származott. Mindössze egy évig élt együtt az édesanyjával, aki válása után Tóth Mihály tímármesterrel kötötte össze az életét, aki viszont Tiszabábolnáról származott. A család rövidesen Rimaszombatba került, ahol a Nagyhíd utca 29-ben, vagyis a Tündérkertben lakott. Gabriella előbb a Széman Endre Intézetben tanult (női kereskedelmi szaktanfolyam), majd az állami polgárit végezte el. Előbbi egyik ünnepélyén egy régi református hallelujával lépett fel, majd miután a közönség ráadást is követelt, mindenki megrökönyödésére elénekelte a Szeretnék május éjszakákon… kezdetű nótát.
„Zongorázni és hegedülni is tanultam, énekből mindig jelesem volt, de a nótákat és a népdalokat soha nem tanultam, azok csak úgy ragadtak rám. Gyerekkoromban Blaha Lujza szerettem volna lenni, ezért mindig színházat játszottam. Klement Ica volt a barátnőm, és ugye, a színházhoz sok minden kellett. Függöny is. Anyám elment a városba, én leszedtem a függönyöket, és Icával kikötöttük a kertünkbe, a nyírfákra. Ica volt a közönség, én meg a függönyök előtt énekeltem, szavaltam. De hazajött anyám, meglátta a függönyöket, s csak annyit szólt: „Majd adok én neked színházat! Nem is egyet!” És adott!”
Így kezdődött az énekesi pályája.
A világháború végén Tóthék élete is egyik napról a másikra megváltozott. A család Putnokra kerül, ahol egy ideig egy istállóban húzzák meg magukat. „Szabó Gyula festőművész vigyázott rám azon az utolsó néhány napon, amit még Rimaszombatban töltöttem. Ő ismerte az álmaimat, vágyaimat, s ő tudta azt is, hogy énekesnő szeretnék lenni” – írja az emlékkönyvben. 1947-ben felveszik a budapesti, hetedik kerületi kisdedóvónő-képző intézetbe, ahol a kórusnak is oszlopos tagja lesz. Egyik 1949-es hangversenyük záró kórusát Kodály Zoltán vezényli.
Még iskolai évei alatt a Magyar Rádióba kerül, ahol a későbbiekben több közkedvelt műsor szerkesztésében (Nótakalendárium, Nótaböngészde) részt vesz, s kitartóan kutatja a magyar nóta keletkezéstörténetét és hagyományait. Különösen a cigány dalok kerülnek közel a szívéhez. Ebben nagy szerepet játszott egy rimaszombati prímás, Oláh Kálmán is, aki első rádiós felvételén kísérte 1949. december 28-án. „Én szilvafa voltam, nem is ismert. Csak úgy barátkozni akartam a próbán, s mintegy félvállról odavetettem neki: »Tetszik tudni, én is Rimaszombatból jöttem.« Letette a hegedűjét, megölelt, és csak ennyit mondott: »Na, fiam, akkor vegyük lejjebb két hanggal a nótáidat, mert ha meghallják otthon, még megkérdezik, mit nyivákolnak ezek itt fenn Pesten?«”
Budapesten ismerkedett meg egy másik híres, azóta elfeledett rimaszombatival, Lontay-Rajner Lajos operaénekessel, dalszerzővel is. Nótakutatásai közben ismerte meg Madarász Katalint. 1964-ben már közösen léptek színpadra, s a munkakapcsolat egészen Gaál Gabriella haláláig tartott.
– Én mindig azt hittem, hogy Gabi itt született – mondja Madarász Katalin, amikor egyik rimaszombati fellépése előtt beszélgetünk. – Mindig ezt a várost emlegette a fellépésein is, mint a Felvidék egyik gyöngyszemét. (…) Gabinak nagyon jó humora volt, s pályája második felében teljesen kiteljesedett. Csoda, hogy megélte a nyolcvan esztendőt, hisz mindig két végén égette a gyertyát, s a betegségei mellett családi tragédiák is bőven keresztezték az életét.
– Amíg az egészsége engedte, gyakran visszatért Rimaszombatba, utoljára talán a kilencvenes évek legvégén járt itt, amikor az Aranybika Szálló egyik termét példaképéről, Blaha Lujzáról nevezték el. A világot jelentő deszkák rivaldafényében is lokálpatrióta volt. Nem kis büszkeséggel mutatta ereklyeként őrzött, 1969-ben kiállított Csemadok-igazolványát, és mindannyian tudtuk, hogy a Tompa Mihály Klub örökös tagja. Ha csak tehette, mindig hazalátogatott, mindig meglepett az általa képviselt zenés-nótás virágcsokrával, és persze minket, rimaszombatiakat is többször invitált Budapestre – emlékszik vissza Polgári László tanár, a Csemadok Területi Választmányának egykori elnöke. Hozzáteszi, a Tompa Mihály Klubban Veres János és Vaskői Károly ötlete volt, hogy az akkoriban alakult Sorsvirág együttes (Rák Magda, Polgári Mária, Suhajda Mária) fellépjen Budapesten.
– A Fészek Klubban, Kőbányán és Gödöllőn adtunk koncertet, a rádió interjút készített velünk, ahol a szerkesztő kérésére a Zöld erdőben c. népdalt is elénekeltem. Az összes költségünket Gaál Gabriella állta. Gavallér volt, a Gellért Szállóban laktunk, de voltunk a nyaralójában is, ahol csirkepörkölttel lepett meg, amelynek az ízét máig a számban érzem. Elvitt bennünket egy lagziba is, ahol Sánta Ferenc cigányzenekara kísérte őket. Mindenhol büszkén mutatott be bennünket, mint akik a szülővárosából érkeztek – emlékezik Rák Magda, aki azt is elárulja, hogy a halála utáni évben emlékműsort szerveztek a tiszteletére a Tátra Szálló dísztermében. Gaál Gabriella emléke nemcsak a rimaszombatiak, hanem a nótakedvelők emlékezetében is tovább él.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/31. számában)
