Fontos, hogy maradjunk és megmaradjunk: fekete szalag viselésére hívják fel a felvidéki magyarokat
1946. február 27-én írták alá Budapesten a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében Csehszlovákia legalább 200.000, háborús bűnösnek ítélt magyar embert kívánt áttelepíteni Magyarországra. A Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) kezdeményezésére további alapítóként a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – a Csemadok, a Magyar Szövetség, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség 2026. február 27-én fekete szalag viselésére hívják fel a felvidéki magyar közösség minden tagját, családjait, fiataljait, iskoláit, civil szervezeteit és egyházi közösségeit. Ennek apropóján Hideghéthy Andreával, a SZAKC ügyvezető igazgatójával beszélgettem.
Általános vélekedés szerint a lakosságcsere vagy a kitelepítés ügyében gyakorlatilag valamilyen módon minden felvidéki magyar család érintett. A 17 éves anyai nagyanyámat és dédszüleimet 1947-ben marhavagonban vitték el Csehország Blovice nevű településére, egy tanyára, ahonnan korábban a német nemzetiségű tulajdonosokat és gazdálkodókat elüldözték. Mindezt nagyanyámtól tudom, meg azt is, hogy felmerült a családban, jobb lenne Magyarországra kerülni, de dédapám eldöntötte, hogy inkább Csehországba mennek, mert onnan egyszer talán nagyobb esélyük lesz a hazakerülésre (ő már akkor eldöntötte, hogy „mi maradunk a szülőföldön”). Hamarosan meg is szöktek a blovicei tanyáról, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy ezek a fájó események, a történetek, minden érintett családban szájról szájra öröklődnek, s ma is felemlegetik őket. Mert az emlékek tovább élnek… Ugyan halványabban, de kivehetően, érthetően, tovább örökítve a generációkon átívelő családi és közösségi traumát. Miért fontos ezekre újra és újra, kollektíven is akár ráirányítani a reflektorfényt?
Azért, mert ez a mi múltunk. Ki emlékezzen rá, ki tartsa életben, ha nem azok, akikkel ez megtörtént? Mi tudunk a ruandai tuszik és hutuk közötti népirtásról, mert 1994-ben döbbenettel fogadtuk az erről szóló képeket, híradásokat. Emlékezni, feldolgozni és együtt élni ezzel a borzalmas múlttal azonban nekik kell. Ők voltak a közvetlenül érintettek. Ugyanez a helyzet a felvidéki magyarság múltjában a hontalanság éveinek az eseményeivel. A nagyszüleid nemzedékét deportálta a csehszlovák államhatalom Blovicébe, de a település nevét – unokaként – te is megtanultad és minden bizonnyal a déd- és ükunokák is emlékezni fognak rá. Hiszen ez a történet beépült a családotok múltjába. És ezzel párhuzamosan a felvidéki magyarság kollektív emlékezetébe is. Függetlenül attól, hogy ez jó vagy rossz emlék, ugyanúgy emlékezünk rá, mint egy születésnapra, vagy egy halálévfordulóra. A múltunk kitörölhetetlen része lett.
Mondok egy egyszerű példát: miért jelentett problémát az utóbbi másfél évtizedben a parlamentbe jutás a felvidéki magyar közösségnek? Sok értelmes válasz van erre a kérdésre. A lényeg mégis ott rejlik, hogy a II. világháború és az utána következő hontalanság évei (1945-48), 270.000 magyar embert tüntettek el a Felvidékről. Ha ők, illetve a leszármazottaik itt lennének, akkor biztosabb körülmények között vágnánk neki minden választásnak. Nem lenne a csalódottság letargiájában a felvidéki magyar közösségünk. Lenne képviselőnk Pozsonyban és Brüsszelben is. Nagyobb erőnk lenne fellépni a mostani földelkobzások ügyében, ami nem más, mint a magántulajdon következetes védelme. Biztos vagyok benne, hogy ha a magyar párt a szlovák parlamentben volna, már régen lezajlott volna egy képviselői vizsgálat a Szlovák Földalapnál és a Szlovák Erdőgazdálkodási Vállalatnál. Abban is biztos vagyok, hogy a magyarok jelenléte mellett, a Büntető törvénykönyv módosítása sem vett volna olyan irányt, hogy önmagában bűncselekménynek számít a Beneš-dekrétumokról való kritikus beszéd Szlovákiában. A jelenünk megértése, a jövőnk tervezése és egyáltalán az identitásunk megtartása miatt fontos a múlt ismerete és az emlékezés!
Nagyanyám történetéhez még hozzátartozik, hogy bizonyos szempontból szerencséjük volt. Szökésük tervét bejelentették a helyi cseh „intézőnek”, aki megígérte, hogy amíg teheti, nem jelenti a hatóságoknak az eltűnésüket. Így történt, s ezáltal egérutat nyertek. Mikor hazaértek, a házukat már elfoglalta egy Magyarországról oda irányított család, a kéményseprő családfővel. Nagyanyám szerint igen rendes emberek voltak, s ígéretükhöz híven, amint lett némi pénzük, vettek egy kis házat és elköltöztek. Tehát az „egyszeri” ember sajnos az elszenvedője és megélője a történéseknek, amelyeket a fejük fölött konstruálnak és valósíttatnak meg, kollektív „büntetésként” is akár. Gondolom, ez ellen is szól a csendes, civil tüntetés.
Ezzel a megmozdulással, de inkább csak emlékezeterősítő gesztussal, nem akarunk semmi és senki ellen mozdulni. Nem kívánjuk hangoztatni a kollektív bűnösség bélyegének azonnali eltörlését, nem követelünk anyagi jóvátételt a szlovák államtól a meghurcolt magyaroknak. Ez a kezdeményezés most nem erről szól.
Ez az egyik cél: nyilvánosan kimondani a valóságot. A másik cél pedig, hogy ezzel a fekete szalaggal teremtsünk lehetőséget minden magyar embernek kimondani ugyanezt. Nem kell tüntetésre utazni, nem kell plakátot vinni, nem kell többet tenni annál, hogy kitűzök egy fekete szalagot február 27-én, s ezzel én is csatlakoztam azokhoz a magyar társaimhoz, akikkel együtt úgy gondoljuk, hogy a deportált, kitelepített és áttelepített magyar testvéreink hiányoznak a sorainkból! Emlékezünk rájuk, nem felejtjük el őket!
A felhívásban azt kérik, hogy az ominózus napon minél többen tűzzék ki a fekete szalagot ruházatukra, autójukra, otthonuk ablakára – iskolákban, munkahelyeken, köztereken, magyar intézményeinken. Miért tartják ezt fontosnak?
Az imént utaltam rá: ez egy olyan lehetőség, amihez mindenki, aki így vagy hasonlóan gondolkodik, az csatlakozhat. Egy megmozdulás, egy kezdeményezés soha nem lehet öncélú. Ez is a közösségünkhöz tartozó magyarok számára kínál lehetőséget az összefogásra. Arra, hogy minél többen tűzzük ki a fekete szalagot és érezzük, hogy hasonlóan gondolkodnak a csallóköziek, a mátyusföldiek, a zoboraljiak, a barsiak, a nógrádiak, a gömöriek, a palócföldiek, meg a Bodrogköz és az Ung-vidék magyarsága is.
Az utóbbi hónapokban a Beneš-dekrétumok árnyéka nemhogy nem halványult Szlovákiában, de egy ostoba rendelettel ez az árnyék még sötétebb és kiterjedtebb lett, ugyanis a kormány egy abszurd döntéssel büntethetővé tette azok megkérdőjelezését, bár hogy ez alatt pontosan mit is értenek, azon még a jogászok is vitatkoznak. Mindenesetre így újra a közbeszéd részévé vált a téma. Mennyire van kölcsönös hatással egymásra a 80. évfordulóra emlékező kezdeményezés és a közelmúltban meghozott, már-már orwelli regényekbe illő rendelet? Vajon az utóbbi nemléte esetén is létrejött volna a kezdeményezés?
Jó kérdés! Az őszinte válaszom az, hogy az ominózus törvénymódosítás nélkül – amire az imént már utaltam – nem biztos, hogy megfogalmazódott volna ez a kezdeményezés. Abban biztos vagyok, hogy a deportált és kitelepített magyarokról idén sem feledkeztünk volna meg, hiszen a kassai kormányprogram évfordulója környékén – április első napjaiban – számos felvidéki magyar településen van ilyen megemlékezés. De ez a fekete szalagos kezdeményezés azért fogalmazódott meg, mert a szlovák parlament döntését úgy érzékeli a felvidéki magyarság, hogy „újra jobban szorítanak bennünket”. Ilyenkor bátorítanunk és erősítenünk kell egymást.
Nem egy helyen a fél falut kitelepítették és a helyükre szlovákok jöttek. S ha erről így, csakis a tényeket megállapítva beszélünk és levonjuk a következtetést, hogy „mindez nem volt jó és nem volt demokratikus”, akkor ez bűncselekménynek minősül a mai Szlovákiában, amiért fél év börtönbüntetés jár. S csak egy parányi adalék: mi van akkor, ha egy történész fogja feltárni és elemezni ennek az időszaknak a történéseit és hasonló következtetésre jut? Nem írhatja le? Vagy nem tarthat róla előadást? Mi a helyzet a kutatás és a tudományos munka szabadságával? Mi van a jogállami kritériumokkal? Mi van a szólásszabadsággal? Szóval ezt a nagyon is aggályos, antidemokratikus törvénymódosítást nem lehet szó nélkül hagyni! Ha valaki úgy gondolja, hogy a fekete szalagos kezdeményezésünk válasz lenne a Büntető törvénykönyv módosítására, akkor ez így nem igaz, de mindenképpen van ok-okozati összefüggés.
Nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyarság kollektív tudatába beivódott a kitelepítés és a lakosságcsere negatív hatása. Vajon mennyire érzik fontosnak azt az itteni magyarok, hogy pont kerüljön ezeknek a dolgoknak a végére, vagy a szlovákiai magyar társadalom már annyira közönyös és kiégett, hogy egy erkölcsi elégtételről is lemondott ennek kapcsán?
A „közöny” és a „kiégés” szavak sajnos sok esetben közel állnak a felvidéki magyar néplélek leírásához. Bizonyos ügyekben sajnos így reagálunk. Azonban úgy érzem, hogy a deportálás és kitelepítés kérdése nem tartozik ide. Ez egy olyan seb, ami 80 év alatt nem gyógyult be. És a többségi nemzet tesz is róla, hogy ne tudjon begyógyulni. A szocializmus évtizedeiben nem is volt szabad beszélni a hontalanság éveinek eseményeiről. A rendszerváltás után pedig a csehszlovák, majd a szlovák hatalom, évtizedenként legalább egyszer, a parlament szintjén is nyilvánvalóvá tette, hogy nem nyúlnak a Beneš-dekrétumokhoz. A kárpótlási törvény is úgy született meg, hogy csak az 1948. február 25-e, vagyis a kommunista hatalomátvétel után államosított vagyon kerülhetett vissza magántulajdonba. A dekrétumok alapján konfiskált magyar és német vagyon máig nem visszaigényelhető. Kárpótlás nem volt. Nincs olyan magyar család, amelyik ne lenne érintett a deportálások és kitelepítések ügyével. Minden családban van egy „nagyapám testvére”, vagy egy nagyanyai másod-unokatestvér, aki el kellett, hogy menjen. Ráadásul a dekrétumokról azt mondták évtizedeken keresztül, hogy „bár részei a szlovák jogrendnek, de nem hatályosak”. Most meg kiderült, hogy állami szervek ezekre hivatkozva írnak át földeket állami tulajdonba, vagyis hatályosak.
A felhívásban fontos szerepet kap annak ismertetése, hogy azok a kitelepített vagy lakosságcserére kényszerített felvidéki magyarok és utódaik, akik nem tértek haza, hiányoznak a szülőföldjükről, a felvidéki magyarság kötelékéből, de ezek az elűzött polgárok és lakosok, illetve a leszármazottjaik akár a jelenlegi Szlovákia kultúráját és gazdaságát is gyarapíthatnák. A fekete szín egy karszalag, vagy akár más jelzés vonatkozásában elsősorban őket szimbolizálja?
Nem. A fekete szalag a gyászt, a mi gyászunkat szimbolizálja. Ők, a mellőlünk elüldözött magyar testvéreink a gyászunk okai, emlékezésünk alanyai. A rendszerváltás után számos felvidéki magyar településre hazalátogattak azok, akiket, vagy akiknek a szüleit onnan telepítették ki. Voltak és vannak ilyen megható találkozások. Csakhogy mára már azok, akik megtapasztalták a Csehországba tartó marhavagont, vagy Magyarország felé a teherautót és a csomagolást, vonatot, az évek múlása okán egyre kevesebben vannak. Vagyis a fekete szalag, amivel a szeretteinket, családtagjainkat szoktuk elgyászolni, teljes mértékben indokolt ebben az esetben is. Gyászoljuk az embertelen döntések közvetlen elszenvedőit és kifejezzük azt, hogy ők és leszármazottjaik hiányoznak a sorainkból. Erről szól a fekete szalag, nem többről.
Mi várható e jelképes demonstrálás nyomán? A kezdeményezők fontosnak érzik azt, hogy a szlováksághoz is eljusson az üzenet?
Ez egy olyan kérdés, amire a szlovák-magyar barátság és megbékélés jegyében illene igent mondani. De megmondom őszintén, ez nem volt benne a gondolatainkban. A szlovákságnak, mint a jogfosztottságunk elkövetőjét képviselő nemzeti közösségnek megvan minden nap a lehetősége és a hatalma arra, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel. És ahogy bűncselekménnyé tudták nyilvánítani a dekrétumokról való kritikus beszédet, ugyanúgy megtehetik azt is, hogy hatályon kívül helyezik a magyar és német kisebbséget máig megkülönböztető jogszabályokat és azt mondják: „jól van, legyetek egyenjogú állampolgárok ti is, ha már itt születtetek és itt éltek”. Meggyőződésem, hogy a többségi nemzet jelentős hányada pontosan tudja, hogy a háború utáni intézkedéseknek a magyarok és a németek elszenvedői és kárvallottjai voltak. Nem ez a jellemző, de azért azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy magyartól konfiskált belvárosi házban, vagy lakásban lakó szlovák ember, önszántából felajánlaná a jóvátételt, a kárpótlást, vagy a bocsánatkérést. Gondoljunk csak bele: az elüldözött magyarok után több mint 78.800 hektár termőföld és 15.700 lakóház maradt itt: ez a vagyon valakié, valakiké lett. A magyartól azért vették el, mert magyar, a szlovák meg azért kapta meg, mert szlovák. Mit tegyen most szerencsétlen ember? Ismerje el, vállalja föl, hogy ő bizony beköltözött egy magyar ember élete munkájába?
Bízom benne, hogy sok-sok felvidéki magyar ember vállalja a fekete szalag feltűzését, ezzel csatlakozik azok táborához, akik ezzel a csendes kegyeleti gesztussal kimondjuk, hogy a szülőföldjükről elüldözött magyar testvéreink hiányoznak és mi nem felejtjük őket!
