Fény és hagyomány – a görögkatolikus húsvét szépségei
Bár a naptár március 21-én hivatalosan is kijelenti, hogy megérkezett a tavasz, a húsvéti napok azok, amelyek igazán megerősítik: a fény már itt van velünk. Mintha egy láthatatlan pecsét kerülne erre az időszakra – illatokkal, csenddel, színekkel. Arról, hogy mennyi mindent rejt magában ez az ünnep, már sokszor és sokféleképpen beszéltünk, de még messze nem mondtunk el róla mindent.
A húsvét mindenki számára mást ad. Van, akinek a természet újjáéledését jelenti, másnak lelki megújulást. Ki-ki a maga módján éli meg – csendben, kirándulással, elmélyüléssel vagy közösségben, a saját ritmusában. Így vagy úgy, ebben az időszakban olyan varázslatos pillanatokat találhatunk, mint amikor egy gyönyörűen festett ablakon besüt a nap.
Van azonban egy közösség, amelyben ez az ünnep egészen különleges módon bontakozik ki. A görögkatolikus egyházban nemcsak emlékeznek, és nemcsak elmélkednek, hanem évről évre újraélik Krisztus feltámadását. Az ünnep körülvesz: fényben, énekben és élő történetekben válik jelenvalóvá. Mégis, ezt az élményt többnyire csak azok ismerik igazán, akik ennek a közösségnek a tagjai. Nézzük meg, mit látnánk – és mit élnénk át –, ha mi is ott lennénk.
Ebben a világban vezet végig bennünket Dévald Dániel görögkatolikus áldozópap, akinek útja – úgy tűnik – mindig is ebbe az irányba tartott. Királyhelmecen született, és tavaly tavasszal ott is szentelték pappá. A városban ez jelentős esemény volt, hiszen 22 év után ez volt az első alkalom, hogy helyi születésű görögkatolikus papot szenteltek. Dániel atya eredetileg tanárnak készült, végül mégis más irányt vett az élete. Ahogy mondja, nem ő választotta ezt a hivatást – Isten hívta meg rá.
Hitének alapjait családja adta meg, különösen nagyapja hatott rá, aki megszerettette vele a keleti lelkiséget. Tanulmányait Eperjesen kezdte, majd Rómában folytatta, azon az egyetemen, amelyhez egykor II. János Pál pápa és I. Bertalan pátriárka neve is kötődik. Ma már Nagymihályban szolgál, de kötődése a Bodrogközhöz mindmáig meghatározó.
Nagycsütörtökön a lábmosás szertartása is ezt mutatja meg. Krisztus az utolsó vacsora előtt megmosta tanítványai lábát, mint egy szolga. Ez nem a ház urának a dolga volt, hanem egy szolgáé. És ő ezt vállalta fel, ezzel szemléltetve, hogy mit jelent a szolgálat. Nagycsütörtök este felolvassuk a tizenkét evangéliumi szakaszt Krisztus kínszenvedéséről. A templom közepére kerül a kereszt, rajta a megfeszített Krisztussal. Ezután következik nagypéntek reggel a keresztlevétel. A pap leveszi Krisztus testét a keresztről, fehér lepelbe burkolja, és az oltárra helyezi. Ez az a pillanat, amikor az evangéliumban elhangzó történet előttünk történik meg.
A szertartás végén a lepel, amelyen a halott Krisztus látható, a virágokkal feldíszített sírba kerül. Ez a sír nem csak egy jelképes elem. A sír körüli körmenet hirtelen átvisz minket abba a helyzetbe, hogy mi vagyunk azok, akik ott állnak a sírnál. Krisztus meghalt, de feltámadt, és azért halt meg, hogy mi élhessünk: az az élet, ami ebből a sírból fakad. Ezt jelképezi a virág, az illat, az egész környezet. Az időpontok is szimbolikusak. A hagyomány szerint a hatodik napon, a nap hatodik órájában nyúlt az ember a tiltott gyümölcs felé, ezért Krisztus is ebben az időben lett megfeszítve. A liturgia ezt is megjeleníti.
– A feltámadási szertartás éjszaka kezdődik. Minden fény kialszik a templomban, teljes sötétség lesz, csend. És ebben a csendben jelenik meg egyetlen égő gyertya, amelyet a pap a szentélyből hoz ki, mintha Krisztus sírjából jönne a fény. A hívek egymás után gyújtják meg a gyertyáikat, és a templom megtelik fénnyel. Ezután körmenetben háromszor megkerüljük a templomot. Amikor visszaérünk, a templom ajtaja zárva van. A pap a kereszttel kopog az ajtón, majd az megnyílik – mint Krisztus, a dicsőség királya előtt –, és bevonulunk. Ez a menny megnyílását jelképezi. Bent felcsendül a húsvéti ének: „Feltámadt Krisztus a halottaiból...” Ez az egyetlen mondat betölti az egész teret. A hívek megcsókolják az ikonokat, a keresztet, az evangéliumot, és egymást is köszöntik. Megöleljük egymást, mint testvérek. Ez igazi, közös öröm.
Ezután kezdődik a Szent Liturgia. A szertartás három órán át tart, de annyira intenzív, annyira mozgásban van, hogy az ember úgy érzi, mintha csak néhány percig tartana. A végén megszenteljük az ételeket – a pászkát. Mindennek van egy nagyon egyszerű, de erős üzenete: bármilyen sötét is a világ, a fény mindig utat tör magának. És ez a fény – a szeretet – csak akkor él tovább, ha az ember továbbadja.
– magyarázza az áldozópap.
Talán ezért is olyan erős ez az élmény. Mert nem csupán kívülről szemléljük, hanem belekerülünk. És amikor véget ér, egy megélt történet emlékét vihetjük magunkkal.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/14-15. számában.
