Fehér László, az örökifjú tanár
Fehér László nyugalmazott pedagógus a Füleki Gimnázium egykori legendás alakja. Ha valakire, Laci bácsira érvényes, hogy lelkileg képes függetlenné válni az életkortól. Egykori diákjai szeretettel és tisztelettel gondolnak rá, és a mai napig gyakran emlegetik hivatástudatát, tudását, egyedi humorérzékét. Az idén február 29-én töltötte be 80. életévét.
Laci bácsi, tudatosan erre a pályára készült?
1940. február 29-én születtem Lászlóként, ezért csak négyévenként van születésnapom, mindig az olimpia évében. Fülek akkor Magyarországhoz tartozott, ezért érdekes, hogy amikor születési anyakönyvi kivonatra volt szükségem, azt a hivatalban Ladislavra állították ki, azzal a megjegyzéssel, hogy ,,obsahovo sa zhoduje s originálom” (vagyis tartalmilag megegyezik az eredetivel). Amikor iskolába kezdtem járni, csak szlovák nyelvű oktatás volt. Első osztályban nem értettük a tanító nénit, sírtunk is. A füleki magyar szülők akkor írásban kérték a magyar iskola bebiztosítását. Ez a kérésük 1949-ben végre teljesült, negyedikes koromban megnyílt a magyar iskola. Nem volt kérdés, mint most sok szülőnél, hogy ott folytassam a tanulást magyar kortársaimmal együtt. Majd az itteni általános műveltséget nyújtó középiskolában érettségiztem 1957-ben. A füleki iskolában szigorú, jó tanáraim voltak.
Nagy generációként szoktuk emlegetni őket. Ők voltak azok, akik a kultúra ápolására, a tudás fontosságára és emberi tartásra neveltek.
Ön a füleki gimnázium meghatározó egyéniségei közé tartozik. Mit tartott legfőbb szempontjának az oktatás terén?
Az egyetem befejezése után Dunaszerdahelyre kerültem, onnan még egyéves katonai szolgálatra kellett bevonulnom. Az akkor két év kötelező szolgálatból egy évet az egyetemi tanulmányok alatt letöltöttünk. Nyugat-Csehországban, a német határnál, Cheb és Aš térségében szolgáltam. Ott megtapasztaltam, hogy a csehek, talán Švejknek köszönhetően, szimpátiával viseltetnek a katonák iránt. A katonaság után 1966-tól nyugdíjazásomig a Füleki Gimnáziumban tanítottam.
Aki jó tanuló volt, arra azért, aki pedig huncut diákból lett tisztességes felnőtt, arra azért. Talán ma már nem hangzik nagyon korszerűen, de én a tantárgyaim oktatásánál a tárgyi tudást nagyon fontosnak tartottam. Ezen keresztül lehetett hatni a diákok jellemére, személyiségére, és egyúttal megadni nekik az alapot az egyetemhez, a főiskolához. Úgy gondolom, hasonló véleményen voltak az én hajdani tanáraim – Kálosi János, Vassányi Aurél, dr. Molnár Zoltán, dr. Lóska Lajos –, akiknek később a kollégájuk lettem. Egész pályám alatt vezérlő útmutatóm Illyés Gyula gondolata volt: „Helyesen írni és beszélni jellembeli kérdés.”
Felesége, Mária is pedagógus. Hogyan segítették, motiválták egymást az évek során?
A feleségem magyar–szlovák szakot végzett, ő a Csallóközből, Pozsonycsákányból került ide, a ,,görbe országba”, a palócok közé. Egy tantestületben voltunk, ugyanazokat a diákokat tanítottuk, de az iskolai problémákat igyekeztünk nem hazavinni. Azért előfordult, hogy ugyanazt a diákot dicsértük, vagy szidtuk mindketten, de ő talán megértőbb volt a diákcsínyek elkövetőivel szemben. Érdekes dolgok szoktak ilyesmiről kiderülni az érettségi találkozókon.
Hogyan látja a jelenlegi oktatás helyzetét?
Volt kollégákkal és pedagógussá lett diákokkal beszélgetve általában az a vélemény, hogy nagyot változott a világ, az ország és természetesen az iskola is. Átrendeződtek az értékek, más lett a fontos. Azt szoktuk mondani, hogy napjainkban a pedagóguspálya „rizikós”. Szerintem a fejkvóta sokat árt az iskoláknak.
Unokája, Ádám a magyar cserkészcsapat tagja Amerikában. Identitásmegőrzésből, illetve az unoka neveléséből hogyan veszik ki a részüket?
Ádám a Bostoni 2. SZ. Bodnár Gábor Cserkészcsapat őrsvezetője. Odaadással, lelkesen végzi ezt a munkáját. Az ottani felnőtt vezetők szellemileg és fizikailag is igényes, vonzó programokat szerveznek, ügyelnek a magyar nyelv és a nemzettudat megőrzésére.
Nyugdíjas éveit is aktívan tölti, rendezvények rendszeres résztvevői a feleségével. Mi mindennel foglalkozik? Hogyan tartja frissen magát?
Nyugdíjasként örülünk neki, hogy Füleken sok kulturális rendezvény van, bár néha szégyenkezünk, hogy kevés a résztvevő. Sajnos a közöny, vagy az egyéb gondok itt is megmutatkoznak, de ez talán ma már általánossá vált negatív jelenség. A feleségemmel sokat sétálunk, rövidebb túrákra megyünk, olvasunk, rejtvényt fejtünk, vagy egyéb elfoglaltságot találunk magunknak. Igyekszünk szellemileg és fizikailag is törődni magunkkal. Szem előtt tarjuk, hogy a mozgás élet.
Tanár úrnak szerkesztőségünk nevében is további jó egészséget kívánunk!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/13. számában.
