Fagyöngy volt a karácsonyfa
Pozsonyvezekényen aligha akad ember, aki ne ismerné Gurabi Julis nénit. A szépkorú asszonynál az ünnep nem csillogással kezdődik, hanem csenddel, illattal, melegséggel. Ő még azokból az időkből mentette át a karácsony varázsát, amikor az ünnep egyszerű volt és éppen ezért örök.
Csendes téli délutánon kopogtatok be Julis nénihez, hogy régi karácsonyokról meséljen. Sokan figyelmeztetnek, nehogy akkor menjek hozzá, amikor mise van, mert biztos, hogy nem találom otthon Az idős vallásos asszony a nyolcvanas évei vége felé jár. Kicsit fáj a lába – mondja, de még így is tele van mesélőkedvvel. Pedig, mint többnyire a korban hozzá hasonlóknak, nem volt könnyű élete.
Két szeretett gyermekét eltemette, ahogy az élet útján jóban-rosszban vele tartó férjét is. Ötvenöt éven keresztül gondoskodott Down-szindrómás gyermekéről, aki olyan időkben született, amikor még csak nem is hallottak a sajátos nevelési igényű gyerekekről. Julis néniből mégis árad az elfogadás és az élet dolgai iránti kíváncsiság.
Amikor megérkezem hozzá, éppen a MAGYAR7 hetilap kitelepítésekről és a csehországi deportálásokról szóló emlékszámát lapozgatja. Tudna mesélni azokról az időkről is, amikor szinte a fél falunak távoznia kellett. Micsoda fájdalmat és űrt éreztek az otthonmaradottak is!
– Azt kiabálták sírva az utcán, hogy elmegy a kincs, itt marad a nincs – emlékezik vissza, majd rátérünk jövetelem céljára, és máris a régi idők karácsonyi hangulatába röpít szavaival.
Julis néni gyermekkorában a falu még másként élt. Akkoriban a falu egyik végéből, Főszegről sem nagyon mentek át az emberek Alszegre, nem járkáltak annyit, mint mostanában.
– Mi elmentünk a Pusztáról, ahol laktunk az iskoláig, a templomba, aztán haza. Mendikálni is jártunk, de inkább csak a szomszédba. Ilyenkor a Mennyből az angyalt és a Csendes éjt énekelték, de előtte megkérdezték: Akarják-e Isten dicsőítését hallgatni? A mendikálásért egy-egy szem dió vagy alma járt.
– A szaloncukor olyan volt, hogy kockacukrot csomagoltunk selyempapírba. Volt itt két zsidó család, náluk lehetett papírt venni. Ott aztán mindent lehetett kapni – törnek elő Julis néni emlékei.
– Volt olyan karácsonyunk a háború alatt, hogy csak fagyöngy volt, karácsonyfa nem. Ez körülbelül akkor lehetett, amikor az oroszok bejöttek. Akkor voltam elsős. Apám átment ladikkal a Fekete-vízen és leszedte a fagyöngyöt, mert nem lehetett karácsonyfát kapni.
Általában kicsi karácsonyfát állítottak, rá pedig arany angyalhaj, alma és házi szaloncukor került.
– Arra is emlékszem, hogy mikor még kisebb voltam, mindig elküldtek karácsony előtt Magyarországra, anyám barátnőjéhez. S mire hazajöttem, láttam, hogy itt járt az angyal és meghozta a karácsonyfát. Mindig azt kérdeztem, miért akkor jön az angyal, mikor én nem vagyok otthon. Olyan hétéves koromig hittem, hogy az angyal hozza a karácsonyfát.
Karácsony tájékán a vezekényiek színdarabokat is játszottak. A kocsmában tartották az előadásokat, a kocsmáros lakásában öltözködtek és az udvaron keresztül kellett átmenni a hideg színpadra. – A kocsma mindig tele volt. Nagy hidegek voltak, de kitartottunk, és a hideg szertárban tanultuk a színdarabokat. Hó is volt még akkoriban, és ahol ma a Vén Diófa vendéglő van, volt egy nagy lejtő. Úgy hívták, Szánkózó. Apám kovács volt, ő csinált nekünk szánkót. Régen a Fekete-víz is nagyobb volt, és télen mindig befagyott, de a korcsolyázásnak nem volt divatja nálunk. Nem is volt akkoriban senkinek korcsolyája.
A karácsonyhoz hozzátartozik a hagyományos menü is. Gurabi Julis néni úgy emlékezik, hogy az ő családjukban takart, vagyis töltött káposzta volt a főétel és természetesen kalácsokat is szoktak sütni.
A kalács- és süteménysütés szeretetét Julis néni máig megtartotta, előszeretettel készít karácsonyi finomságokat a családnak. Nagyot dobban a szívem, mikor előhoz egy ősöreg szakácskönyvet, Vilma néni szakácskönyvét, amit ajándékba kapott. A könyv lapjai rongyosak, ez jelzi, milyen sokat forgatták. Van azonban egy régi családi recepttár is a birtokában, ő maga írta le élete jól sikerült receptjeit, sütési technikáit.
Karácsonyra „gyúrott” mézest, diós stanglit és a személyes kedvencét, a pozsonyi kiflit süti majd meg, mákosból többet, mert azt szereti igazán.
– Évekkel ezelőtt a női egylet cukrász tanfolyamot szervezett a faluban. Egy hivatásos cukrász járt minket tanítani hetente kétszer. Amit megsütöttünk, azt hazavittük, a gyerekek mindig nagyon vártak bennünket. Amikor hazavittem az ananászos süteményt, a férjem azt mondta, na ennek a receptjét fel sem kellett volna írni! Nem szívelte az ananászt. Leggyakrabban zserbót kellett sütnöm.
Karácsonykor az éjféli mise misztériuma teszi szebbé és teljessé az ünnepet. Julis néni elmeséli, gyerekkorában közösen jártak misére Tallósra. Nem volt szokás nagy karácsonyi ajándékot adni, legfeljebb egy pár kesztyűt, apróságokat kaptak. A szilveszter éjszakát azonban Julis néni nem nagyon szívlelte, mert mint mondja, minden idegen össze-vissza ölelkezett, „összecsókolózott”.
A szilveszteri bálokat akkoriban a tűzoltók szervezték, a talpalávalót cigányzenekar húzta. – Azoknak aztán csak egy pillantás kellett, máris szólt a nóta, a muzsika.
Julis néni szerint a hit és a család szeretetével kell köszönteni a karácsonyt és ezt kell továbbvinni az új évbe is.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52.számában.
