Esterházy János rabtársa volt
A múltunkat egy életen át hordozzuk magunkkal. Ha figyelmesen hallgatjuk az öregek történeteit, olyan fabulákat menthetünk át a jövőbe, amelyeket egyébként mélyen elnyelne a múlt titokzatos örvénye. Múcska Endre bácsi életmeséje Esterházy Jánosról is szól, hiszen az idős mátyusföldi öregúr a mártír gróf utolsó élő rabtársa.
A kilencvenhárom éves Múcska Endre történetével azután ismerkedtem meg, hogy látogatást tett az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontban. Ott hívták fel a figyelmet arra, hogy a mátyusföldi Jánosházáról származó idős urat a mártír gróf utolsó élő rabtársaként tartják számon.
Az 1927-ben született Endre bácsinak nem volt könnyű élete, gyermekkorában elveszítette a szüleit, fiatalon béresként dolgozott, hogy jusson a napi betevőre, majd a második világháború alatt leventeként szolgált és járta meg a frontot. 1949-ben mondvacsinált okokkal elítélték és a lipótvári börtönbe hurcolták. Ez a momentum több szempontból bélyeget nyomott a későbbi életére, sokkal nehezebb volt érvényesülnie a börtönkálvária után. De a rabságban, még ha csak rövid időre is, találkozott egy olyan emberrel, akinek a szellemi öröksége előtt emberek száz-ezrei tisztelegnek, és akit Istenbe és a nemzetek barátságába vetett hitében soha senki nem tudott megtörni és megingatni.
Endre bácsival lányának nagyfödémesi otthonában találkozom. Mosolyogva fogad, miközben felpillant a könyvéből, amit épp olvas, és pár perc múlva már barátságosan beszélgetünk. Történetét a második világháborúról felfakadó emlékeinél, 1944-től kezdi, amikor leventeként szolgált.
– Nagyfödémes faluja már tele volt katonákkal, mikor kidoboltatták, hogy a leventéknek is menni kell, és be kell állni a katonák közé. A front közeledett, minket pedig hajtottak, mint a birkákat Németország felé – emlékezik vissza Endre bácsi, majd megjegyzi, hogy akkor, gyerekfejjel többször próbált megszökni, de amikor elfogták, csúnyán megverték, és magánzárkába taszították. Akkor már nagyon vigyáztak rá, hátrakötött kézzel tartották fogva, míg ki nem került a német frontra. – Németül persze nem tudtunk, de német vezényszavak alatt gyakorlatoztunk. Annak, aki jól célzott, a hátára írták, hogy milyen lövést adott le. Aztán jöttek a stockeraui bombázások, lovak, kocsik, barakkok repültek szét, ropogott minden, mi meg futottunk szanaszét. Egy aradi cigánnyal együtt indultunk haza, gyalog – meséli Endre bácsi, visszaemlékezve arra is, hogy idegenben is akadt olyan parasztgazda, aki jó szívvel bújtatta és ellátta a hazafelé menekülő katonákat, akik egyre többen voltak. Végül 1945 húsvét szombatján ért haza a frontról, a hányattatások azonban korántsem értek véget.
A világháborút követően Múcska Endre megnősült, és Gidrafán (Budmerice) vállalt állást, ahonnan csak szombatonként járt haza. 1949-ben, amikor a kommunista rendszer legesküdtebb ellensége a katolikus egyház volt, és a bolsevik rendszer erőteljes propagandával terjesztette az antiklerikális eszméket, Múcska Endre szembesült azzal, hogy Nagyfödémesen is üldözik a papot.
Egy szerencsétlen véletlen folytán szembekerült az úgynevezett „katolikus akcióval”, és ennek következtében három évre ítélték. Büntetését Lipótváron kellett letöltenie. Akkoriban mondvacsinált okokkal zárták be az embere-ket, voltak olyanok is, akiket nem börtönbe, hanem egyenesen munkatáborba vittek, meséli. A lipótvári fogsággal kapcsolatban úgy emlékszik, hogy egy majorságba hordták őket dolgozni, répát szedni.
– Kaptunk tejet, kenyeret. Elvoltunk, már nem volt bántódásunk. Ott találkoztam János bácsival. Oroszországból hozták őt haza, igen le volt rongyolódva, kocsin tolták, nagyon sovány volt. Meghallotta, hogy egy csoportban magyarul beszélgetünk úgy tízen, födémesiek. Megállította a kocsit, amelyen tolták, és megkérdezte, hová valósiak vagyunk, és miért kerültünk a börtönbe – eleveníti fel az Esterházy Jánossal való találkozást Endre bácsi. Esterházy hosszasan beszélgetett az akkor huszonéves férfival. Bevallotta neki, hogy nincs sok remény az ő szabadulására. – A beszélgetésünk végén azt mondta: tartsatok ki, magyarok, mert igen nehéz sorsotok lesz! – Esterházy János azt is elmondta, hogy sokat járt imádkozni a kis szenci kápolnához.
Múcska Endrének a szabadulás után nehéz volt elhelyezkednie és munkát találnia, de végül jóra fordult a sorsa. Szép gyermekei, unokái vannak, szeretettel veszik körül a bácsit, akivel még hosszan beszélgetünk magyar oktatásról, a magyarság beolvadásáról és a jövőbe vetett hitről. Hajlott kora ellenére is nagyon jó egészségi és szellemi állapotnak örvend. Mint mondja, örül annak, hogy a családja rendben van, hogy a gyermekeinek már nem kellett annyit nélkülözni, mint neki kiskorában. Endre bácsinak nagy álma teljesült, amikor a közelmúltban eljutott az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontba, amelyet gyönyörű jelzőkkel illet.
Mint mondja, fiatalemberként még nem tudta felfogni annak a jelentőségét, hogy találkozhatott Esterházy Jánossal, ma pedig, amikor már nyíltan lehet beszélni róla, reméli, hogy sikerül a Felvidéken minél több helyen emléket állítani a mártír gróf munkásságának.
