Érsekújvár felszabadulása az oszmán uralom alól
1685. augusztus 19-én hajnalban háromezer katona várta a parancsot Érsekújvár falai alatt. Két támadóoszlopba rendezték őket. A várárkon átvezető átjárók elkészültek, a bástyákon rések tátongtak, a falakon belül pedig az oszmán helyőrség készült arra, ami alig két órával később véget vetett a város huszonkét éves török uralmának.
Reggel hét órakor megindult a roham. A katonák átkeltek az árkon, majd felkapaszkodtak a szétlőtt falakon. A védők kézigránátokkal, kövekkel és vágófegyverekkel próbálták visszaszorítani őket, de az ostromlók folyamatos tüzérségi támogatást kaptak. Amikor az oszmánok fehér zászlót lengettek, a támadókat már nem lehetett megállítani. A küzdelem a vár belsejében folytatódott, és rövidesen öldöklésbe torkollott.
A korabeli beszámolók eltérő számokat közölnek, de abban megegyeznek, hogy a helyőrség nagy része elpusztult. A források szerint a férfiak közül mintegy kétszázan maradtak életben; mellettük nők és gyermekek élték túl a támadást.
Kétórányi harc után császári zászlók lobogtak Érsekújvár bástyáin. A győzelmi jelentést Caprara tábornagy már délelőtt tíz órakor útnak indította Bécsbe. Így ért véget 341 évvel ezelőtt Érsekújvár oszmán korszaka.
A mai belváros helyén álló erődöt eredetileg éppen az oszmán előrenyomulás feltartóztatására építették. A munkálatok kezdő időpontját a források az 1500-as évek hetvenes éveire teszik; a korszerű reneszánsz erőd 1580-ra készült el. Tervezői, Giulio Baldigara és testvére, Ottavio olasz hadmérnökök szabályos hatszöget álmodtak meg a Nyitra jobb partjának mocsaras vidékére.
Hat hatalmas fülesbástya, széles vizesárok és erős falak védték. Érsekújvár a Habsburg Birodalom egyik legjelentősebb erődjévé vált: feladata az volt, hogy a Duna bal partja felől lezárja az oszmán hadsereg Bécs felé vezető útját. A vár azonban 1663-ban elesett.
Elképzelhető, hogy az oszmánok csellel csalták ki Forgách Ádám főkapitányt Érsekújvárból: azt állították, hogy a Duna bal partján csupán 2500 török maradt. Forgách 1663 augusztusában Párkánynál azonban több mint 10 ezer katonával találta szembe magát. Serege súlyos vereséget szenvedett, mindössze 390 ember menekült meg.
A meggyengült várat később Köprülü Fazıl Ahmed nagyvezír több mint 51 ezer katonája ostromolta, miközben helyőrséget csak 3 ezer gyalogos és 500 lovas alkotta. A védők hetekig ellenálltak, ám a Frigyes-bástya felrobbanása után 1663. szeptember 24-én fehér zászlót tűztek ki a Bécsi kapu fölé. Másnap több mint 2 ezer katona vonult ki az Esztergomi kapun, fegyverrel, zászlók alatt és katonazenével. Ugyanebben az időben az oszmán csapatok a Bécsi kapun léptek be az erődbe.
Érsekújvár elestével összeomlott a térség védelme. Az oszmánok rövidesen Nyitrát, Lévát és Nógrádot is elfoglalták, míg több kisebb erősség szinte harc nélkül került a kezükre. Hatalmuk ekkor érte el legnagyobb közép-európai kiterjedését.
Érsekújvárból az Eyalet-i Uyvar, vagyis az Újvári ejálet központja lett. A városban pasa rendezkedett be, helyőrséget állomásoztattak, és innen irányították a meghódított területek katonai és adóügyeit. Az oszmánok helyreállították a sérült falakat és bástyákat, feltöltötték a raktárakat, a környék lakosságától pedig pénzbeli adókat és természetbeni járandóságokat szedtek.
A város épületeinek rendeltetése is megváltozott. A főtéri plébániatemplomot mecsetté alakították. A ferences kolostor török tisztek szálláshelye lett, templomát élelmiszer- és lőszerraktárként használták, tornyának helyén pedig minaret állt.
A huszonkét év emlékét ma nehéz lenne egyetlen fennmaradt épületben megtalálni. Nincs oszmán kori minaret vagy török fürdő, amely előtt megállhatnánk. A korszak mégis alapvetően átformálta a város történetét: az eredetileg törökellenes vár egy időre az Oszmán Birodalom egyik legészakibb tartományi központjává vált.
Az oszmán hatalom helyzete az 1683-as bécsi vereség után rendült meg. A császári és szövetséges hadak fokozatosan szorították vissza a török csapatokat. Érsekújvár egyre jobban elszigetelődött, utánpótlása akadozott, a környék malmai és falvai pedig már nem tudták biztonságosan ellátni a helyőrséget.
Lotharingiai Károly serege 1685. július 7-én érkezett a város alá. Az ostrom július 11-én kezdődött, a várat teljesen körülzárták. Augusztus elején azonban az oszmán fősereg Esztergomot fenyegette, ezért Lotharingiai Károly a haderő nagyobb részével elvonult. Érsekújvár alatt Aeneas Sylvius de Caprara tábornagy maradt mintegy 16 ezer emberrel.
A Nyitra gázlóit lezárták, hogy a vár ne kaphasson segítséget. 43 nehézágyú és 10 mozsár lőtte a bástyákat és az erőd belsejét. A tűz olyan erős volt, hogy az oszmán ágyúk elhallgattak. Leégett az élelmiszerraktár, a helytartó rezidenciája és a ferences templom. A várárok felett átjárókat építettek, a falakon pedig rohamra alkalmas réseket nyitottak. A döntő támadást a heves eső késleltette, de végül augusztus 19-én hajnalban minden készen állt a visszafoglalásra.
A győzelem híre gyorsan bejárta Európát. I. Lipót császár külön futárral értesítette a pápát, aki 1685. szeptember 2-án hálaadó misét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Az esemény alkalmából több mint húsz emlékérme készült. Egy évvel később már könyvet is olvashattak róla Amszterdamban.
A Nyitrai Állami Levéltár érsekújvári részlege ma is őriz egy 1686-ban kiadott holland nyelvű kötetet. Ismeretlen szerzője napi feljegyzések formájában beszéli el Érsekújvár ostromát, Esztergom felmentését, az eszéki oszmán híd felégetését és a további magyarországi hadműveleteket. A könyv Aert Dircksz Oossaen kiadásában jelent meg, és rézmetszeten is bemutatta az ostromot.
Az érsekújvári erőd még néhány évtizedig állt, és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában is szerepet kapott. Később azonban elveszítette korábbi stratégiai jelentőségét, helyreállítása pedig hatalmas költségeket igényelt volna. Falait III. Károly parancsára 1724-től kezdték lebontani. Aki ma végigsétál Érsekújvár központján, aligha érzi, hogy egy valaha bevehetetlennek hitt erőd belsejében jár. Nincsenek égbe nyúló várfalak, kaputornyok vagy lőrések. A vár azonban ott van körülötte: az utcák vonalaiban, a város hatszögletű szívében.
Megjelent a Magyar7 2026/35.számában.
