Erdőországi mesék a Felvidéken

Az első-második osztályos nebulók szájtátva, a szép magyar szó varázsától átitatva hallgatják Laci bácsit. A mesemondó torkából igazgyöngyként buggyannak elő a szavak, bájos, kerek mondatokba simulva, ahogyan fűzi a meseláncot. Előadásmódja és hangja szinte ünneppé szenteli és megállítja az időt. A gyermekek nem sejtik, még nem is érthetik, hogy az Erdőországban játszódó állatmese hátterében a magyarok legnagyobb sorstragédiája, Trianon húzódik meg.

Laci bácsi Erdőország állatairól mesél, akik boldogan élnek egészen a hosszú, gonosz háborúig. A szomszédos tájak lakóival a nagy nyári bakonyi vásáron találkoznak, ahol Sebes Szél, a felvidéki őzbak megkéri az erdőháti Szellő patáját. Szellő a Felvidékre költözik, de biztosítja szüleit arról, még ha távoli vidékre szakad is, mindig otthon marad a szíve. Erdőországot a háború után átkos hatalmak kerítik be, a határokat gonosz farkasok őrzik, csak a gólya hozza-viszi a híreket. Szellő anyukája sem láthatja unokáit. Erdőországban mindenkinek szomorú a szíve, az őz lassabban jár, a medve csak lógatja bús nagy fejét, a mókusnak már a mogyoróhoz sincs nagy kedve, a nyúl meg csak akkor szalad, ha nagyon muszáj, mesél Laci bácsi, majd a tündérekre tereli a szót, akiknek a királynője elismeri, bizony nagyon elhanyagolták erdőországi testvéreiket, akiket félelemben tartanak a gonosz farkasok. A mesei archetípusoknak megfelelően a gyermeki lélek felszabadul, hiszen a jó végül győzedelmeskedik a rossz felett. A gonosz farkasokat elkergetik, Erdőország lakói bátran kiállnak magukért.

Laci bácsi szerint a felnőtteknek ezzel az elbeszéléssel kapcsolatban világos, hogy ez egy olyan történet, amely megtörtént velünk, magyarokkal. A kisgyerekeknek Trianonról nem lehet úgy beszélni, hogy tényeket tárunk eléjük, de mindig van áthidaló lehetőség, ami pszichológiailag a gyerek számára járható. 

– A téma fölött nem szabad úgy elsuhanni, mintha nem lenne, mert régen volt. Nem szabad tudomásul venni azt, hogy telik az idő, és elmossa a múltunkat – mondja beszélgetésünk közben Laci bácsi. – Múlt nélkül nincs jövő, és ha az ember elfelejti a saját múltját, akkor a saját jövőjét felejti el. Nézzünk csak hátra nyugodtan, de amikor hátranézünk, álljunk is meg, nehogy ferde legyen a barázda.

A hetvenes éveiben járó Sikli László a Partium szélén, Nagyváradon nőtt fel. Elmondása szerint tökéletesen érzi és érti az „erdőországi” állapotokat, hiszen ott nőtt fel abban az időben, amikor a tündérek szétbontották a Ceaucescu-rendszer korlátait. Elmondja, a mese alapvető gondolata, amelyet Magyarország jelenlegi kormánya is hitelesítve vall, hogy bárhol éljünk is, mi, magyarok, mindig összetartozunk. Ha ezt az alapvető gondolatot sikerül eltenni magunkban, akkor nem lehet úgy létezni, hogy ne éljen bennünk tudatosan valamiféle felelősség, hogy mit teszünk azért, hogy ez életben maradjon. A mesemondó bízik abban, hogy Trianon századik évfordulója ébresztőóra lehet, hiszen nagyon hosszú ideig a magyarok is elhanyagolták egymást. Ezt mondja ki a mesében a tündérkirálynő is. A centenáriumhoz közeledve esély teremtődik arra, hogy ezt legalább visszafordítsuk. Hozzáteszi azonban, ma nem naiv ábránd, hanem egyenesen ostobaság lenne azt képzelni, hogy Nagy-Magyarországot vissza lehet állítani.

A mese után a gyerekek jókedvűen szavaltak, majd beszélgettek Laci bácsival, aki elmondta nekik, miként az álla-toknak az erdőben, úgy a gyerekeknek az iskolában is megvan a maguk dolga. A mesemondó megsúgta a nagy titkot: az iskola olyan, mint egy nagy, illatos virág, rengeteg édesség csordul benne. A gyerek, mint a méhecske, odamegy, mindig csipeget a sok édességből, megtanulja az ábécét és a számok édességét, és boldog lesz tőle, főként ha magyar szót gyűjthet. Magyar gyereknek nincs szebb és édesebb a magyar szónál. Laci bácsi egyetértett velem abban, hogy minden gyermeknek meg kell adni az esélyt arra, hogy anyanyelvi oktatásban részesülhessen. Szerinte az asszimiláció minden határon túli területen probléma, tudatosítani kell ezt, és lassítani a folyamatot.

– Úgy látom, hogy vannak pozitív jelek. Ezek mindig ott vannak, ahol tömény tudatosság van jelen. Ez megóvja az embert attól, hogy asszimilálódjon. Az asszimilációval az a baj, hogy a nyelvi tudatosságunkban és az általunk viselt nyelvben olyan érzelmi feszültségek vannak, amik nem léteznek egy másik nyelvben. És itt mindegy, hogy éppen melyik nyelvről beszélünk – fejti ki a bölcs mesemondó. Majd megkér, mondjam el különböző szavakkal szlovákul a leesik, lehull, lehanyatlik szavakat. Természetesen nem járok sikerrel. Laci bácsi elmagyarázza, sok száz évvel ezelőtt ezeket az érzékeny árnyalatokat azért találták ki az ősanyák, mert érzelmileg úgy viselték magukban ezeket az állapotokat, hogy lehull a falevél, lezuhan a kő és lehanyatlik a haldokló a párnára. Ezek a szavak szükségszerűen buggyantak ki, mert így éreztek. Ezt a komplex érzelemvilágot nem lehet beleszuszakolni egy másik nyelv egy-két szavába.

Laci bácsi nem csak mesemondóként,  költőként is alkot. Íróként gyermekeinek, Kincsőnek és Csongornak a gyermekkori élményeiből, családi emlékekből és a magyar történelem kiemelkedő eseményeiből táplálkozik. Gyermekverskötete, a Lepke száll… után a közelmúltban jelent meg a Történelmi ABC című, bravúros ritmikával készített kiadványa is, amelyhez egy kifestő is tartozik.

Sikli László nevével és varázslatos, korosztályokra szabott meséivel, történeteivel a közeljövőben több mátyusföldi iskolában is megismerkedhet a közönség a diószegi Pannonia Polgári Társulás jóvoltából. Lanz Roland, a szervezet elnöke mind a tizenöt Pannonia által támogatott mátyusföldi oktatási intézménybe szeretné eljuttatni ezeket a fantasztikus és hasznos meseórákat.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/6. számában)