Emlékezz! 1944–2024
Ezzel a címmel nyílt kiállítás a királyhelmeci múzeumban, amellyel az 1944 május végén, a sátoraljaújhelyi gettóból a birkenaui lágerbe elhurcolt 11 ezer bodrogközi zsidóra emlékeznek. Közülük 970 volt királyhelmeci, és alig százan tértek vissza.
A kettős gondolatfonál mentén összeállított kiállítás egyrészt általánosságban bemutatja a múlt századi zsidó életet, másrészt a bodrogközi zsidók sorsára fókuszál, így nem véletlen, hogy kétnyelvű. A múzeum nagy kiállítási termét egy stilizált vasúti vagon osztja ketté, amelyben életnagyságú bábuk a mellükre tűzött sárga csillaggal és egy korabeli bőrönddel szemléltetik a deportálás pillanatait. A vagon falán lévő Arbeit Macht Frei felirat utal a terem hátsó felében megjelenő koncentrációs táborra. A vagon eme felén lévő teremrészben a kiállítás vázát adó szlovák nyelvű molinók és makettek a Tőketerebesi Múzeum munkatársainak munkáját dicsérik.
A könyv holokauszt-túlélő szerzője azt írja, hogy a 19. század végére, a 20. század elejére jellemző zsidó vallási-nemzeti vita ellenére a helmeci zsidóság egyszerre volt lokálpatrióta és tagja az egészséges és kreatív diaszpóra közösségeknek, amelyek egyenes, öntudatos polgárokat neveltek. Az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság nagyvárosi, Kassa, Ungvár, Munkács erős zsidó közösségei mellett a helmeci zsidóság a büszke diaszpóra igazi példája volt: az ortodox, a haszid és a haladó ág tagjai harmóniában és kölcsönös tiszteletben éltek egymással csakúgy, mint a helyi keresztény lakossággal.
Az idézett könyv név szerint említi a városba a 17. században bevándorló zsidó kereskedőket. Kezdetben az alapvető vallási és egyéb speciális szükségleteik kielégítésében a 18. század elején megalapított sátoraljaújhelyi rabbinátus volt a segítségükre, mivel a helmeciek alig alkottak egy minyant (a minyan tíz felnőtt zsidóból álló kvórum, amely bizonyos vallási kötelezettségekhez szükséges – a szerk. megj.). 1840-ig az ottani rabbi tisztségét Moshe Teitelbaum, az első magyarországi haszid rabbidinasztia alapító tagja töltötte be. Pár évtizeddel később, az egyre gyarapodó helmeci közösségnek már volt saját rabbija. 1850-ben a helmeci zsidóság saját forrásból építette a máig álló, de időközben elmagányosodott, kiüresedett zsinagógáját. 1865-ben a tagok száma elérte a 300-at, megalakult a jesiva, ami színvonalas tanítási intézményként negyven diák oktatását és ellátását tudta biztosítani.
A kiállítás megnyitóján elhangzott, hogy a rituális alámerítések céljára mikve is épült, fűtött mély talajvíz-medencével, számos zárt kabinnal és gőzfürdővel. A vezetékes víz nélküli időkben, lévén ez volt a város egyetlen közfürdője, bizonyos napokon a nem zsidók számára is elérhetővé vált. A kincset érő könyvben a visszaemlékező megemlíti azt is, hogy a városba betelepült zsidók temetkezési társaságot alapítottak, és 1852-ben megnyílt a zsidó temető is.
A királyhelmeci zsidóság demográfiai, szakmai és gazdasági helyzete hasonló volt, mint a többi felvidéki kisvárosban. Hivatalos források alapján 1941-ben a helmeci 3800 lakosból 890 – mintegy 140 család – volt izraelita. 1880-tól 1941-ig a helmeci gyülekezet létszáma 311-ről 890-re nőtt, míg a környező falvakban csökkent, valószínűleg a városba költözés miatt. Királyhelmecen 25, a régió falvaiban a lakosság 10 százaléka volt zsidó, ám szerepük a kereskedelemben és az iparban számarányuknál jelentősebb volt.
A Fő utca városképét hajdanán meghatározó, kereskedő zsidó családok kezében lévő épületek közül a legikonikusabb ma is áll, a volt Braun vaskereskedés, ami ma a városi könyvtárnak ad otthont. A Királyhelmeci múzeumban nyílt Emlékezz! 1942–2024 elnevezésű kiállítás május végéig tekinthető meg.
Megjelent a Magyar7 2024/10. számában.
