Élet, emberség, emlékezet
A minap két hölggyel, Vida Edittel és Zsemlye Etelkával beszélgettem egy sokak számára talán nem túl izgalmasnak tűnő témáról, mert legyünk őszinték, egy-egy helyi Vöröskereszt-alapszervezet tevékenysége (békeidőben) nem nagyon éri el az emberek ingerküszöbét. A szervezetet a „hátukon” hordó emberek nincsenek reflektorfényben, de végzik a munkájukat, mert tudják, szükség van rájuk. Én pedig már most zavarban vagyok, mert a szapi Vöröskereszt 80 éves történetét bemutató kiadványból annyi érdekes információ birtokába jutottam, hogy érzem, e korlátozott terjedelmű cikkben csak jelezni lehet, mi minden történt, történik egy-egy ilyen kis csapat életében.
Párját ritkító a könyv, hiszen az igényes kivitelezés mellett pont azért érdekes és fontos, mert tudomásom szerint nincs a régióban más ilyen jellegű kiadvány. Vida Edit, az alapszervezet elnöke az Előszóban azt írja, hogy a szervezet története „nem csupán iratokban és jegyzőkönyvekben él tovább, hanem azokban az emberi pillanatokban is, amikor valaki önzetlenül vért ad, kezet nyújt, vagy csendben, észrevétlenül tesz a közösségért. (…) A kötet lapjain megelevenednek azok a történetek, amelyek tanúsítják: a legnagyobb érték a másik emberért végzett szolgálat.” A könyvet nemrégiben mutatták be a helyi Vöröskereszt nagyszabású évzáró rendezvényén, amely során az elmúlt évet is értékelték és a Janský-emlékérmet kapott véradókat külön köszöntötték. A rendezvényre, télvíz idején egy fűtött sátrat kellett biztosítania a községnek, ugyanis a helyi kultúrházban nem fért volna el a nagyjából 300 érdeklődő.
A kötet szerzői, Vida Edit és Zsemlye Etelka, a helyi alapszervezet alelnöke bő egy esztendeje csupán a mindenkori szapi véradók adatbázisát szerették volna létrehozni, hogy az utókor is emlékezzen rájuk. Tehát nem igazán a szapi Vöröskereszt történetének megírására készültek, aztán a sors úgy hozta, hogy egyre jobban belemélyedtek a témába, és nem eresztette őket. Elmondásuk szerint küzdelmes munkán és sok átdolgozott éjszakán vannak túl, de az egészet menet közben egyfajta küldetésnek és kihívásnak is tekintették, s azt már csak én teszem hozzá, hogy ezzel példát mutatnak más alapszervezetek számára is, hiszen a Szlovák Vöröskereszt alapszervezeteinek a tevékenységéről a puszta tényeken és adatokon kívül nem sok mindent tudunk. Ezt maga dr. Kiss László orvostörténész is megerősítette, aki sok helyinek volt az orvosa a kilencvenes és a kétezres években, sőt a dunaszerdahelyi véradásokra is elkísérte a helyi véradókat.
Az ünnepi évértékelőn bemutatott csaknem háromszáz oldalas, szép kiállítású, gazdag tartalmú, rengeteg dokumentumot és fényképet közlő könyv mindössze egy év leforgása alatt készült el Angyal Sándor szerkesztésében.
A nagyjából 500 lelket számláló kisközség 80 év alatt 182 véradót tud felmutatni és a legutóbbi véradásokon is több mint negyvenen voltak, ami nagyjából egy tízezer fős kisvárosra jellemző aktivitás.
Vida Edit és Zsemlye Etelka az idősebb lakosokat is megszólították, s ahogyan meséltek, úgy szaporodtak az információk is. Mint mondták, az egyik embertől eljutottak a másikig.
– Az egyik dolog hozta a másikat. Arra gondoltunk, hogy akkor kérdezzük meg a dunaszerdahelyi kórházat, kérdezzük meg a volt körzeti orvost. Egyik információtól jutottunk el a másikig, lépésről lépésre, hogy hogyan is zajlott a véradás, kik voltak véradók. A kezdeti időszakban a vöröskeresztesek tevékenységéről azt lehet tudni, hogy ápolótanfolyamokra jártak és ápolással foglalkoztak. Minden utca egyik házában volt „kötözőtáska”, amelyben kötszerek, gyógyszerek voltak. Ezeket a házakat meg is jelölték vörös kereszttel. Tudomásom szerint ez a környező községekben is így volt – szögezte le az elnöknő.
Sághy Etel 1957-től egészen 2004-ig, azaz közel fél évszázadon keresztül vezette a helyi szervezetet, így nem csoda, ha regnálása alatt nagyon sok változás történt. Ekkor kezdődött például az önkéntes buszos véradás is, amely a körorvos és a helyi szervezet koordinálásával zajlott. A következő elnök Sárközy Márta volt, akit Beke Adél és a jelenlegi elnök, Vida Edit követett a sorban.
A kötet végén szerepel a Janský-emlékérem fokozataival kitüntetettek névsora is. Itt most a teljesség igénye nélkül „csak” két személyt említenék, aki a Janský-érem gyémánt fokozatával büszkélkedhet: az 1959-ben született Dékány Imre 194-szer adott vért, az 1965-ben született Soós Zoltán pedig 89 alkalommal.
– Tavaly a hagyományos rendezvényeink, a véradás, a gyermeknap, a halásznap, a karácsonyi vásár mellett kaptunk egy felkérést, hogy tartsunk előadást a kerékpáros sérülésekről, illetve az elsősegélynyújtásról a csilizradványi és az ekecsi alapiskolában. Számunkra is különleges volt, hisz először csináltunk ilyet – mondta Vida Edit. Azt már Zsemlye Etelka fűzte hozzá, hogy a faluban történő balesetek alkalmával is az elsők között sietnek segíteni. Volt olyan első véradó, akit noszogatni kellett a véradásra, de mivel hatalmas élmény volt számára, így rendszeres véradóvá vált, azonban olyan is akadt, aki nem érezte magát kellemesen utána, így nem ment többet. Megtörtént olyan eset is, amikor az egyik gyakorlott véradóval közölték, hogy magas a koleszterinszintje, de aztán kiderült, hogy épp egy disznótoros lakomáról érkezett, így hiába adott vért, azt nem tudták felhasználni.
