Együtt a család – a legkisebb gyülekezet
Eljött az ideje, elkezdődött a tanév. Reformtervezetek, változások, összevonások „réme” feszíti az iskolák légkörét. A családok ismét felveszik a gyorsabb tempót – a mindennapok rohanó forgatagában elvesznek az „együtt” pillanatai. A reggelek rohanással, a délutánok különórákkal, a hétvégék pedig újabb kötelességek teljesítésével telnek. A Komáromi Református Egyházmegye családi napja Vágfarkasdon éppen erre irányította rá a figyelmet: a család a legkisebb gyülekezet, ahol a hit, a szeretet és az összetartozás mindennapjainkban is otthonra kell hogy találjon.
A református egyházmegyei családi nap igehirdetését Gerecsei Zsolt, a Tatai Református Egyházmegye esperese tartotta. A Mózes második könyvéből idézett szakaszára épített prédikáció középpontjában az állt, hogy a család az a tér, ahol a mindennapok küzdelmei és örömei igazán megélhetőek.
– A család az első, legkisebb gyülekezet – hangsúlyozta az igehirdető. Miközben éljük mindennapjainkat, a világnak, a hazánknak, a nemzetünknek, a népünknek a történetét, panaszkodunk, küzdünk, kiábrándulunk, erőlködünk, majd újra erőre kapunk, eközben nagyon fontosnak véljük magunkat. Tudatosul-e vajon bennünk, hogy a családjainkban realizálódik a mindennapok forgataga? Azt erősíti, vagy rombolja? És vajon mikor kristályosodik ki bennünk, hogy mindez nem egyéni bravúr, hanem a családunké is, amely az a helyszín, az a közeg, ahol mindezt megéljük – mutat rá a családi napon a közösség, a család szerepére és az azért viselt felelősség fontosságára a lelkész.
Ez a gondolat sokak szívét megérintette. Miközben közel ötszáz református hívő járul az Úrvacsora asztalához, a lelkek gazdagítóját, régi jó ismerősömet, a hetényi gyülekezet lelkészét, Écsi Gyöngyit fedezem fel a tömegben. Az előadóként, bábszínészként és hagyományőrzőként is ismert Écsi Gyöngyi elárulta, egész nyáron az unokáival foglalkozott, ezért most nagyon megérintette az igehirdető lelkész prédikációja.
– Megtapasztaltam, ha őszintén elpanaszkodja, elsírja magát az ember a gyereknek úgy, hogy ő is megértse, az nem baj. A gyermek ilyenkor nem rémül meg, csak látja, hogy én is tudok bajban lenni. Óriási élmény megélni, ahogy a gyermekben kialakul az empátia. Hálás vagyok az igehirdetésért, mert felnyitotta a szememet: nem titkolózni kell a gyermekek előtt, hanem őszintén mesélni nekik a mi életünkről is. Mutasson utat, és vezéreljen minden nevelőt, oktatót, családot ez a gondolat ebben a tanévben is, hiszen, ha rejtegetem a gondjaimat a gyerekem vagy az unokám előtt, akkor lemaradok az ő kis élettapasztalatairól. Sokat kell mesélni, régmúlt dolgokról és a saját átéléseinkről is.
A család mellett azonban a közösség is megtartó erő. Erdélyi Anita szívéhez nagyon közel áll a református egyház fenntartása alatt álló vágfarkasdi Életke óvoda. Az elkövetkező évek mutatói nem sok jóval kecsegtetnek, sajnos egyre kevesebb gyerek születik, ez pedig befolyásolja majd az óvodák és iskolák létét is. Mindazonáltal nagyon fontos, hogy akik most járnak oviba, iskolába, már kiskorukban biztonságban érezzék magukat egy szerető közegben.
– Az óvodában nemcsak a szülőkkel és a gyerekekkel kell fenntartanunk a közösséget, hanem a nevelőkkel és az óvodai alkalmazottakkal is. Szerencsére a nyár adott olyan pillanatokat is, amikor együtt tudtunk lenni bensőséges közösségben, és el tudtuk mélyíteni a belső kapcsolatokat. Annak érdekében, hogy az óvoda szülői közösségével kialakuljon ez a harmonikus kapcsolat, családi napokat, rendezvényeket szervezünk. Volt, amikor bált, karácsonyi csomagosztást, családi napot tartottunk – magyarázza Erdélyi Anita lelkésznő.
A vágfarkasdi református gyülekezetnek három közössége van: a Dalárda, a férfiak közössége – roppant összetartó, mindig lehet rájuk számítani. Ezenkívül itt van az asszonyok, illetve az ifjak közössége is. Mindig jönnek, és segítenek a mindennapi élet gördülékennyé tételében. Itt mindenki tudja a feladatát, és szívvel-lélekkel segít.
A családok mindennapi életét alaposan meg tudják bolygatni az olyan fordulópontok, mint például a tanévkezdés. Ilyenkor mindenki feszültebbé válik, jön a korán kelés, a szervezés, a délutáni szakkörök, leckék, a komoly feladatok időszaka. Kicsit megtörik az „együtt” a család intézményében, hiszen mindenki százfelé fut. Ki tudhat jobban mesélni erről, mint egy többgyermekes lelkészházaspár, Süll Kinga és Süll Tamás, aki mentálhigiénés segítő szakember, családterapeuta is egyben. A Zips tanácsadó a református egyházmegyei családi napon is felkínálta szolgálatát.
– Együtt nehéz. Tudni kell felfogni és elfogadni, hogy együtt csinálni dolgokat nem könnyű, de lehet nagyon jó. A családon belül nem érvényes a matematikai egy plusz egy, az kettő – itt ez sokkal több. Ez egy alap a családterápiás szemléletben. A házaspárok mindig elmondják, hogy nem gondolták volna, hogy ez az „együtt” mennyire más, mint ahogy elképzelték. De tudatosítani kell, hogy az „együtt” mégis jobb lesz – mondja beszélgetésünk elején Süll Tamás. Felesége, Kinga a mindennapi élet apró példáival érzékeltette, milyen nehéz, de mennyire fontos megteremteni a közös pillanatokat.
– A családban az együtt töltött idő elsősorban az étkezésnél jelenik meg. Nekem, a család melegét őrző anyának „a feladata” megteremteni azokat a perceket, mikor le tudunk ülni együtt az asztalhoz. Ez pedig roppant nehéz, mert gyakorlatilag százfele rohanunk. Reggel mindenki fut, délben máshol étkeznek a családtagok, délután jönnek a szakkörök, elfoglaltságok, valóságosan leültetni a családot nálunk csak este lehet – de még ilyenkor is nagy kihívás összeverbuválni mindenkit az asztalhoz. Egyik prüszköl, a másik nem akar, a harmadik nem éhes. Aztán rászólnak egymásra vagy ránk is, hogy az asztalnál nincs telefon, és ez nagyon jó. Mi a közös étkezést imával kezdjük, mégpedig úgy, hogy megfogjuk egymás kezét. Na, ez máris bonyolult, mert egyik nem akarja megfogni a másik kezét, nyavalyognak, de mi nem hagyjuk, és van, hogy csak a kisujjukat teszik össze, de mégis, és azt hiszem, ennek hosszú távon megvan a hozadéka. Van egy közös Messenger-csoportunk is, amelynek az a címe, hogy „Egy csapat vagyunk”. Szlogenjeink is vannak, mint például az „egy hajóban evezünk”, és az ilyen apróságokkal is próbáljuk építgetni a családi összetartást.
– Ennek van egy története – szól közbe nevetve Süll Tamás. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, és nem volt ennyi sofőr a családban, nyolcszemélyes autóval közlekedtünk. Indultunk valahonnan hazafele, és persze azonnal jött a cirkusz, ki, hova ül, mindenki az ablaknál akart ülni persze, és olyan feszült lett a helyzet, hogy rám nem jellemző módon erőteljesen rájuk szóltam: csend legyen, fogjátok be, mindenki azonnal leül valahova, mert egy autóval jöttünk, és egy autóval megyünk! Ez annyira megragadt bennük, hogy egy hét múlva már olyan tipikus gyerek „gonoszkodással” elkezdtek viccelődni velem. Mondták, hogy de apa, nem emlékszel, mi egy autóval jöttünk, megyünk, mi egy csapat vagyunk. Ez az akkori feszültség teljesen átkereteződött és tudatosult, hogy ez a valóság, ha nehéz is, mi egy csapat vagyunk.
Minden család egyedi, sajátos, van egy nyelvezete, narratívája, csak a tagjai értik a poénokat. Nagyon fontos, hogy minden egyes családtagnak meglegyen az egyéni szeretetadagja, szeretetnyelve. Süll Tamás szerint a legfontosabb megértetni a gyerekekkel, hogy mi, szülők minden körülmények között, minden feltétel nélkül szeretünk benneteket.
– Hogy kit milyen módon kell, vagy lehet szeretni, nem mindegy. Van, aki szavakból ért, van, aki az esti simogatásból, vagy abból, hogy ott vagyunk a meccsen, a koncerten. A gyerek érti, ha küzdenek érte, ha koncentrálnak rá.
