Egy kezelhetetlen zseni, az 50 éve halott Latinovits Zoltán emlékére
Június negyedike kettős gyásznap a számunkra, magyarok számára: nemcsak a trianoni gyász emléknapja, hanem 56 évvel később ezen a napon veszítettük el a színészkirály Latinovits Zoltánt is.
Nem egész 45 évet élt, már életében legendák egész sora keringett róla, s jó magyar szokás szerint őt se tudtuk (akartuk?) megtartani. Összeférhetetlen, elviselhetetlen, izgága, kezelhetetlen – mondták rá azok, akik a kisujjáig sem értek fel. Öngyilkos lett vagy véletlen baleset áldozata? – ma már lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, s talán fölösleges is már minden kérdés. Latinovits Zoltán, egy zombori báró sarja 1959-ben gyalog indult el a mennyországba, s amikor alig 17 évvel később átgázolt rajta a balatonszemesi tehervonat, egy egész ország siratta. Csak elviselni nem tudtuk, holott ő csak a tehetségtelen embereket nem szerette. Nem értette, hogy tájainkon mindig ez utóbbiak, a mitugrász percemberkék gyakorolják a hatalmat a tehetségesek fölött..
Vándor, ki erre jársz,
sírj vagy nevess, zokogó víz,
Balatonszemes
fái görcsben a tóra hajolnak
hatalmas nagy fia holtán,
ki voltál
Latinovits Zoltán.
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
lecsap a habokra,
hazányi vakokra
boldog vagonokra.
Napfogyatkozás
egy
júniusi éjben
– írja róla gyászversében Nagy Gáspár. Strandpapucsban, fürdőnadrágban, hősszerelmesként csuromvizesen lép elénk a filmvásznon 1959-ben, s civil ruhás, jól öltözött nyilas hóhérként csukja be maga után a filmgyár kapuját 1976-ban.
Ez utolsó szerepét már csak az égi filmvásznon nézheti meg (ha kíváncsi volt egyáltalán a celluloidra rajzolt szerepeire), hisz, amikor Az ötödik pecsétet bemutatják, már nem él. Építészmérnökként végez, színészi diplomája nincs, de 24 évesen már a színpadi deszkákon áll Debrecenben. Remek kis társulat az ott akkor, olyanok bontogatják a szárnyaikat arrafelé, mint Márkus László, Mensáros László, Harkányi Endre, a nemrég elhunyt Lőte Attila, vagy Hofi Géza. Debrecen után Miskolc következik, s egy cseh darab, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabja a perbetei Pándy Lajos fordításában. De ekkor már egy ország ismeri, hisz ő lesz Törőcsik Mari sokadik nagy szerelme a sokadik hasonló forgatókönyvű (ezt a kassai Bacsó Péter követte el) filmben. A filmet 1959. december 10-én mutatják be. De ekkor még mindig miskolci színész, s mivel a kollegina megbetegszik, a cseh darab női főszerepébe beugrik a Vígszínházban is futó darab női főhőse, Ruttkai Éva.
A többit már tudjuk... Egy halhatatlan sem veled, sem nélküled időszak következik, amely majd csak Ruttkai Éva halálával ér véget. Amikor Latinovits végre felszerződik a Vígbe Várkonyi Zoltán hívására, rájuk osztja Rómeó és Júlia szerepét. Latinovits akkor 32 éves, Ruttkai néggyel több. Az előadás majdnem eljut Pozsonyba is, de a vonatban szívrohamot kapó Rómeót mentőkocsi viszi el a vasútállomásról az egyik pozsonyi kórházba. Később Várkonyi rájuk bízza a Szentirmay-házaspár szerepét is az Egy magyar nábob című kosztümös filmjében. Összeállítanak egy kétszemélyes zenés irodalmi estet is, amivel járják a magyarlakta területeket. Szerencsénkre ebből készül hangfelvétel is.
Latinovits közben egyik filmből ki, a másikba be, ő Krisztyán Tódor az Aranyemberben, s ezt a sátánivá elrajzolt figurát később nem egy alkalommal előhúzza majd az emlékezetéből, ő lesz a Tóték elmezavarossá hizlalt Őrnagya (ez utóbbit legalább a filmvászon is megőrzi), de ő Thomas Mann Cipollája, s a krakkói német helytartón át (Kaputt) eljut addig a bizonyos legeslegutolsó szerepéig, a civil ruhás nyilas hóhérig abban a bizonyos Az ötödik pecsét című Fábri-filmben. De ne feledjük legendás Szindbádját sem Huszárik lélegzetelállító képiességű filmopuszában sem. Egy ideig a Vígszínház tagja, majd átszerződik a rivális Tháliába, ahová Kazimír Károly hívja meg Cipolla mellett az Őrnagy szerepére Örkény István Tótékjának ősbemutatójába. Nemcsak Ruttkaival, de Várkonyival is működik a sem veled, sem nélküled című társas (v)iszony, az Egri csillagok után ismét visszamegy a Vígbe, ahol megkapja Ványa bácsi szerepét Csehov halhatatlanjában. Az előadás viszont nem lesz halhatatlan, a televízió ugyan felveszi, de később letörlik. A XX. század egyik legjelentősebb előadását. Latinovits mellett Darvas Iván, Ruttkai Éva, Venczel Vera...
Majdnem ugyanerre a sorsra jut A férfi című tévéfilm is, amely Palotai Boris kisregényéből készül, szintén Ruttkai Évával, s amelynek csak egy német nyelvű kópiája maradt fenn, s amikor utószinkronizálják, Latinovits már nem él. A Vígből ismét mennie kell, egy ideig Veszprémben talál menedékre, ahol nemcsak Willy Loman szerepét játszhatja el Arthur Miller remekében, de rendezhet is, egy Gorkij s egy Németh László-darabot, de közben van ideje az írásra is. 1973-ban jelenik meg Ködszurkáló címmel a színházi tapasztalatairól számot adó könyve, de ezzel nem lesz népszerűbb a mitugrász percemberkék köreiben. Hiába álmodnak Garas Dezsővel önálló színházról, minden tervét még a csírájában elmeszelik. Budapesten fellép az Irodalmi Színpad műsoraiban, itt legalább hasznát veszik akkorra már elhíresült előadóművészi tehetségének (modoros, mondják a percemberkék, de a modorossága messze átsüt a tehetetlen senkik véleményén) s élete utolsó hónapjaiban a Fényes Szabolcs vezette Fővárosi Operettszínház szerződteti A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darabja ősbemutatójának a címszerepére.
„Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli” – írja a könyvében, s az idő őt igazolta. 1976 június 4-én balatonszemesi magányában elgázolta egy arra haladó tehervonat. Testvérei épp vitorláztak, Ruttkai pedig játszott. 14 évvel a halála után a rendszerváltás ürügyén posztumusz Kossuth-díjat kapott, újra kiadták lemezen a versfelvételeit, s ahogy nálunk lenni szokott, legendává magasztalták. Csak az újratemetése maradt el (eddig). Még pereskedtek is miatta a testvérei s egy mára szintén elfeledett színikritikus, aki annak idején rendszeresen jelentett is róla. Ruttkai Éva élete utolsó napjáig gyufaszálat gyújtott a tiszteletére egy hatalmas üvegpohárban, lánya és annak veje, Szigethy Gábor irodalomtörténész – amíg tehették – emlékszobát működtettek a volt budai lakásukban. De az idő megtette a hatását, idővel mi magyarok, a legendáinkat is végleg eltemetjük. S maradnak az aktuális karaktergyilkosságok, most épp Eszenyi Enikőn van a sor.
„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok” – ezt is ő írta az életrajzában. S mivel ezek a percemberkék névtelenségükben is (ki)halhatatlanok, a Latinovits-sztori bizonyára még sokáig folytatódik élő egyenes adásban. De ne feledjük, maradt utána 49 film, sok száz versfelvétel és több könyv – amely talán megőrzi őt a magyar örökkévalóság számára.
