Édesanyám, egyetlen, drága…
Vaskó Julianna és Bodnár Júlia. Anya és lánya, akiket szinte mindenki ismer Bodrogszerdahelyen, hiszen mindketten a helyi alapiskola tanító nénijeként elsősök százait vezették be az írás-olvasás varázslatos világába.
Szülői házuk kapujában vár rám Julcsi. A kaputól pár méterre, a tavaszi üdeségben színpompázó borostyánindák ölelésében, egy lombos fa árnyékában mutatja néhai édesapja keze munkáját: egy kőből faragott szobrot, amely egy fonott copfos anyát ábrázol, ölében gyermekkel. Mint megtudtam, az alkotást az építész édesapa saját édesanyjáról mintázta. A zöldben pompázó udvar szebbnél szebb virágai között akad egy éppen kinyílt, dús kökörcsinbokor is. Rögtön rájöttem, honnan ered Julcsi virág- és kertszeretete. Ahogy belépünk a délutáni fényben fürdő nappaliba, az idén 84. életévébe lépő Julianna nénit éppen horgolás közben találjuk. Az ablak felé fordulva, négy dédunokája valamelyikének horgol éppen egy új amigurumi figurát, hogy legyen emlékük a déditől.
Miután Julcsi néhai gimnáziumi osztályfőnöke lányaként bemutatkoztam, helyet foglaltam az égkék szemű, mosolygós anyjával szemben, időutazásba csöppentem!
Ahogy a közelmúltban a „szomszédban” elkezdődött menekültválság híreit hallgatja Julianna néni, a történések gyerekkorára emlékeztetik. Hatéves kicsi lány volt, épp az első osztályt kezdte volna, amikor szülőfalujából, Miglécről, Kassa bombázását megelőzően, mindenkit kitelepítettek. Igy szekérháton utazott a család a 30 kilométerre élő rokonokhoz, Hidasba, ahol elkezdhette az első osztályt. Miután a helyzet nyugodtabb lett, visszatértek Miglécre. Az általános iskola alsó tagozatát itt fejezte be.
A felső tagozatot a kassai Máraiban járta, amelynek akkoriban nem volt még gimnáziumi tagozata, ezért a perbenyiki tizenegyéves iskola következett.
Az első végzős évfolyam diákjaként 1956-ban érettségizett. Aztán, meséli tovább Julianna néni, gazdálkodó családja tragédiaként élte meg, hogy főiskolára jelentkezett, ahova fel is vették. Kulák származása miatt viszont az értesítőre rányomták a piros pecsétet, ami azt jelentette, hogy nem kezdhette meg tanulmányait. Ősszel a királyhelmeci barátnőjéhez ment szüretre. Itt összetalálkozott volt alma matere igazgatójával, Tolvaj Bertalannal, aki megígérte, hogy keres neki egy jó helyet. Az ősz folyamán Rozsnyón, a tanítóképzőben letette a különbözeti vizsgákat, és Bodrogszerdahelyen a magyar alapiskolában tanítói állást kapott. Pár év múlva, a faluban a választások alkalmával a szorgos tanítónő is besegített a teendőkbe. A plakátok megtervezésére a fiatal építészt, Vasko Józsefet kérték fel, akit rögvest rabul ejtett Julianna két szép szeme. Julcsi közben megmutat édesanyjáról egy ekkortájt készült fényképet. Nem csodálkozom a történteken: bájos fiatal hölgyet látok a barnás tónusú fotón, loknis hajjal, finom, kedves arcvonásokkal, őszinte, mély tekintettel. Nehéz évek ide vagy oda, a fia-tal házasok minden akadályt sikerrel vettek. Kezdetben a férj szülői házában laktak, amíg fel nem épült a saját tervezésű családi ház, ahol beszélgettünk.
Julcsi fiatal szüleiről látom a következő fényképet, amelyről az akkor óvodáskorú bátyjával tekintenek vissza ránk a távoli időből. Felfigyeltem a gondoskodó anyai mozdultra, és megtudom, hogy a családban az anyakultusznak hagyománya van. Édesapja, egy tízgyermekes család hetedik csemetéjeként felnőve, tisztelte szüleit. Julcsi, visszaemlékezve a gyerekkorára, mindig a nyüzsgést látja, az összetartó és megtartó nagy család szépségét. Az apa, párttagként, templomokat kezdett tervezni, ezért menesztették. Ez megviselte, legyengült, kórházba került, amelynek a falára az volt mésszel felírva, hogy Rusi patria sem (Az oroszok ide tartoznak). Mindez 1968-ban történt, akkor, amikor a család az új házba költözött, és éppen akkor az orosz csapatok is megszállták az országot. Az anya ott maradt két kicsi gyerekkel.
– mondja.
Julcsi 1980-ban érettségizett, de osztályidegenné lett apja miatt neki is kijárt a piros pecsét. Így az eperjesi pedagógiai karból felépítményi iskola lett. Amikor megkérdezem, miért nem a rozsnyói óvónőképzőbe megy egy magyar lány, megmagyarázza. – Ez a lehetőség akkor és ott fel sem merült. Ahogy megkaptuk az elutasító választ, ott helyben arra alapoztunk, amink volt. Apunak sok helyen voltak ismerősei, így maradt az eperjesi óvónőképző – mondja. Ezt elvégezve Bodrogszerdahely három óvodája közül a szlovákban kapott állást. 20 éven át volt óvónő, majd igazgatónő. Három gyermeke nevelése mellett Julcsi elvégezte a Sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolát. A 2004-ben szerzett magyar diplomája honosítását követően az idei tavaszi nyugdíjba vonulásáig a bodrogszerdahelyi alapiskola tanítónője volt.
Azt akarta, hogy olyan mosolygós, kedves oktatóként maradhasson meg a kisdiákok emlékezetében, mint édesanyja. Most a segítségre szoruló édesanyjának szenteli energiáit. Délutánonként lemegy hozzá a faluvégre, kihasználja a lehetőséget, hogy még vele lehet. Julianna néni már nehezen mozog, mindkét csípő-ízülete megkopott, műtétre szorulna, de azt már nem vállalja.
A tulipánoktól tobzódó kertben szintén megtalálhatóak az édesapa szobrai. Julcsi férje, László, bodrogszerdahelyiként a Szlovák Vízügyi Vállalat ottani, Bodrog-vízgyűjtője részlegén dolgozott. Ma már nyugdíjasként meséli, hogyan tudták családon belül olyan jól megszervezni idejüket, hogy az anya három gyereket nevelve még vele is járni tudta a természetet. A rendszerváltás körül ők voltak a Szlovák Természetvédő Szövetség helyi alapszervezetének megalapítói. A konferenciákra járáson túl, ők már akkor rendszeresen gyűjtötték a Bodrog körül a szemetet, amikor másoknak eszébe sem jutott ilyesmi. A Tavirózsák természetbarát körben (ma már a Tavi Klub Társulás) összefogták a falu fiatalságát, kerékpárra pattantak és rendszeresen túráztak velük.
Időközben a fiatalok felnőttek, lemorzsolódtak. Julcsi és László viszont a mai napig járják szűk pátriájukat. Rácsodálkozva szöcskékre, bogarakra, fákra, madarakra.
Lencsevégre is kapják őket. Az utókornak, bennük gyerekeiknek, unokáiknak jó ideje e felvételekből állítanak össze egyedi albumokat. A kíváncsi nagyközönség számára pedig a világhálón osztanak meg szösszeneteket kiruccanásaikról, másokat is arra ösztönözve, hogy ismerjék meg, fedezzék fel a sok-sok természeti csodát rejtő bodrogközi táj megannyi szépségét. Azzal váltam el tőlük, hogy jelezzék következő kiruccanásukat, vonatra rakom a „drótszamaram”, és örömmel csatlakozom hozzájuk. Kövessük példájukat minél többen!
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
