Csicsmánykodás Balu kapitánnyal a Sztrázsó-hegységben
Ha október egymagában művész lenne, akkor hivatásként a festészet illene hozzá. Hiszen ilyentájt már teljes lendülettel festi át a természet a táját. Kecses mozdulat soraival ecsetjét arany-tengerekbe mártva pingálja a fák hervadó lombkoronáit. A fenséges őszi kompozíció párosul a csavargó hűs leheletével, miközben sisteregnek túrabakancsa alatt a lehullott falevelek. Túrázáshoz ez a kedvenc időszakunk, és ennek tudatában próbálunk évente pár túra- vagy éppen honismereti napot megejteni.
Úgy gondoltuk tavaly ilyenkor, a Sztrázsó-hegység (Strážovské vrchy) príma szimfóniát adhat nekünk ezen évszak tömör gyönyöréről. Útnak indultunk hát a hulló falevelek havában járni a természetjárás táncát és élvezni Felvidék ezen részének mindenkori báját. Főhadiszállásunkat Csicsmányban (Čičmany) rendeztük be. Mint utólag kiderült, kiváló választás volt a részünkről, mivel innen könnyen elérhetőek a kinézett túraútvonalak.
Maga a hegységet délen az Inóci-hegység, keleten a Kis-Fátra, északon a Szulyói-hegyek, nyugaton a Vág folyón túl a Fehér-Kárpátok határolják. Éles sziklaképződmények és gömbölyded formák, sűrű vegyeserdők és gyepes legelők, mély katlanok és mészkőszirtek alkotják sokszínű világát. Meghatározó sziklaormai, a Sztrázsó és a Vápec, melyek között ősi várak, néprajzi értékekben, ásványkincsekben és magyar emlékekben gazdag települések rejtőznek, dacolva az új idők viharaival. Ezek közül a Sztrázsót tettük a listánkra és határoztuk el, feltúrázunk hozzá, hogy jelenlétében lubickoljunk a fenséges panorámában.
Az izzadságszagú kilométerek elérték céljukat. Már bőven a délutáni órákat tapostuk, de végül felértünk a Sztrázsó csúcsára. Az erdő harmatos zamatát felváltotta a pajkos ködfátyollal megbolondított tájkép. Parádés látvány a javából, hát, nem is siettünk mi onnan sehova. Az ottani turista füzetbe odafirkantottuk csavargós gondolatsorainkat és aláírásunkat, majszoltuk a szendvicsünket, lőttük a frankó fotókat és szippantottuk magunkba a friss levegőt. Maga a Sztrázsó-csúcs egy merész mészkőszikla, ami remek kilátóhelyet biztosítva szakad le a nyugati oldalon a Zsolti-patak völgyére.
Erről a bámulatos mészkőszikláról aztán ideje volt továbblépni, ha nem akartuk, hogy ránk sötétedjen. Ilyenkor már az állatok bátrabban kimerészkednek és nem igazán akartam egy vadállattal farkasszemet nézni. Már a túránk végét jártuk, hárman egymás mögött szótlanul mentünk, csak a lépteinket lehetett hallani, majd hangos reccsenés zavart be eme monotonitásba. Én hirtelen jobbra néztem és ledermedtem, mert jó pár méterre, de szerencsénkre lőtávolságon kívül brumimaci kullogott és nézett ránk. Kidülledt szemekkel figyeltük a benga állatot, aki végül komótosan odébbállt, mondván túl lusta vagyok ezt a három jómadarat megfuttatni. Négylábú szőrös haverunkat el is neveztük a sztrázsói Balu kapitánynak, mi pedig iszkoltunk tovább az autóhoz.
Jóleső érzés volt visszatérni a szállásunkra, főleg annak tudatában, sikerült megúszni egy karmos pofont a medvétől. Annál jobban esett az étteremben a fincsi vacsora, ahol pálinkával kínált a tulaj, miután kiderült rólunk, magyarok vagyunk, de hont foglalni jelenleg nem szándékozunk. Ezután fáradtan, de megelégedéssel dőltünk ágynak, hogy megálmodjuk a következő napi túraszeánszunkat.
