Csáky Károly, az Ipoly mente mindenese

Miként emlékszik vissza kelenyei, ipolyszécsénykei gyermekkorára? Mik voltak azok a fontos impulzusok, amelyek ekkoriban érték, s az irodalom, a történelem alaposabb megismerése felé terelték?

Mondhatom, néhány szomorúbb eseménytől eltekintve, szerencsés gyermekkorom volt. Félig-meddig nagycsaládban telt el eme időszak egyik szakasza: a dédszülők, nagyszülők, szülők közelében. Az időt, illetve a család emlékezetét illetően ez körülbelül a 19. század hetvenes éveitől a 20. század hatvanas éveiig terjedő intervallumot ölelte át. Benne a rengeteg eseménnyel: háborúkkal, katonaságokkal, fogságokkal, deportálásokkal és kitelepítésekkel; földszerzésekkel és földvesztésekkel, házépítéssel és vagyonelkobzással; lakodalmakkal, gyermekszületésekkel és temetésekkel. Volt hát mit látni, miről beszélni és mit hallgatni. Azt is mondhatnám, én beleszülettem egy paraszti világba, a népi kultúrába, átvehettem őseim tudását; a saját bőrömön tapasztaltam meg eme világ valamennyi csínját-bínját, megéltem a nagy változásokat és átalakulásokat is. Hatásból tehát volt elég; felmenőim iparkodó, értelmes és becsületes magyar emberek voltak. Szerették a földet és a természetet, de nem vetették meg a könyvet sem. Olvastak mindig a maguk módján, odafigyeltek környezetükre s a világ történéseire. Innen az első impulzusok, melyek a történelem, az irodalom, önnön hagyományaink jobb megismerésére, később azok kutatására ösztönöztek.

Ipolyszécsénykén az általános iskola felső tagozatát végeztem kelenyei gyerekként. Itt több jó tanítom is volt (Kiss Sándor magyartanárom, Buday Ernő történelem- és földrajztanárom), akik odafigyeltek rám, partnerként kezeltek, szemmel tartották első írástudói szárnypróbálgatásaimat is.

Mit adott önnek az ipolysági gimnázium? Milyen volt sági gimnazistának lenni a legendás 1968-as esztendőben?

Ipolyságon a „nagyvilág” egy újabb kapuja nyílt ki számomra. Tanulhattam már akkor két újabb idegen nyelvet, a latint és az angolt; megismerkedhettem a logika, a pszichológia és a filozófia alapjaival; érettségizhettem történelemből, angolból és filozófiából is. Hosszantartó barátságot köthettem Varga Imrével, a Felvidékről indult jeles költővel, akivel együtt szerkeszthettük a gimnázium lapját, A Diákot. Verseinket itt elsősorban Vas Ottó egyengette, a lapot pedig Korpás Pál ügyelte fel. De meg kell említenem osztályfőnökömet, Cseri Jenőt is, aki egyben magyartanárom is volt, és sok jó tanáccsal látott el az irodalmi pályát illetően is. A gimnáziumban akkor pezsgő élet folyt, egy-egy évfolyamban három-három osztállyal, sok jó sportolóval, szavalóval, tollforgatóval, műszaki, természettudományi pályára készülő diákkal. Odafigyeltünk az országos eseményekre is, s vártuk egy fordulat, egy nyitás építő következményeit. Megalapítottuk a Duray Miklós által is fémjelzett Magyar Ifjúsági Mozgalom helyi csoportját, felvidéki magyar írókat hívtunk körünkbe, s elindult évfolyamunkból négy fiú is a teológiára.

Ön szerint mennyiben alakult volna másképpen a pályája, ha Nyitra helyett pozsonyi egyetemistaként, a pszichológia szakon képezte volna magát tovább?

A pszichológiát Korpás Pál, a logikát Cseri Jenő szerettette meg velem. Az előbbi úgy felkészített az egyetem pszichológiai felvételére, hogy pontszámaimat illetően sok-sok szlovákot megelőztem. Ám rengeteg jelentkező volt akkor, s helyszűke miatt nem vehettek fel. Pedig úgy terveztem, hogy majd vagy újságíróként, vagy kultúrmunkásként hasznosítom itteni diplomámat. Mert mind a kettő érdekelt és foglalkoztatott akkor. Már sokat publikáltam az érettségiig; elnöke voltam falumban a Magyar Ifjúsági Szervezetnek és a Móricz Zsigmond Ifjúsági Klubnak. Színdarabokat, esztrádműsorokat rendeztem, körzeti ifjúsági találkozókat, táborozásokat szerveztem, s dolgoztam a Csemadokban is. De Nyitrán sem vettem kárát a pszichológiának, hisz e nélkül egy pedagógus nem tud igazán kibontakozni. Jeles lett az államvizsgajegyem is ebből a diszciplínából, s a doktori szigorlaton sem volt gondom belőle. Varga Imre egyébként is azt írta nekem pozsonyi egyetemistaként, hogy nem kell elkeseredni, Nyitra is az egyik jó műhelye az irodalmi ambíciókkal is rendelkező magyar diákoknak. Így lettem magam is szerkesztője az Új Fórum című főiskolai lapnak, aktív tagja a Tőzsér Árpád vezette irodalmi körnek.

Ipolyság mellett Ipolybalogon is sok évet töltött. Szorosan kötődik az egész Ipoly völgyéhez, de ki tudna emelni egy települést, ahol igazán otthon van?

Ipolybalogon tizenhét évig tanítottam. Ifjúságom legszebb szakasza volt ez. Közben megszületett harmadik gyermekünk, s megírtam három könyvet is. Én kezdtem itt az angol oktatását; vezettem az újságírói kört, dolgoztam szavalókkal, szerveztem sok-sok író-olvasó találkozót. Ipolybalogi tanárként családommal négy évig Ipolyhídvégen laktunk, itt sikerült átmeneti lakáshoz jutnunk. Itt is bekapcsolódtam a Csemadok-munkába: kultúrfelelőse voltam a szervezetnek, vezettem az országos hírű Madách Imre Irodalmi Színpadot, de vetélkedőket, könyvbemutatókat is rendeztünk. Talán ezt a falut ismerem legjobban, hisz mostanában jelent meg a Hydwegtől Ipolyhídvégig című, közel 320 oldalas falumonográfiám, melyen három évig dolgoztam.

Ipolyság 1978-tól állandó lakóhelyem, s megboldogult feleségem révén magam is itteninek érzem magamat. Itt élnek gyerekeim, unokáim is. Itt vezettem tíz évig a Honti Közművelődési Klubot, ott voltam a Honti Múzeum újraindításánál, kivettem részem két iskola alapításából is. Ennek ellenére itt tanítottam a legrövidebb ideig, hét évig. Majd tizennégy évig Paláston oktattam magyar és angol nyelvet, illetve egy ideig néprajzi ismereteket. A faluról megírtam egy vaskos foto-antropológiai képes könyvet s két kis füzetet a Honismereti Kiskönyvtárban. De kutatásaim során szinte a széles Ipoly völgy valamennyi falujához köt valamiféle kapcsolat, őrzök sok szép emléket, ismeretet településeinkről.

Gazdag pályája során a kultúra számtalan területén alkotott. Néprajzi, helytörténészi, irodalmi, publicisztikai vagy kultúraszervezői téren tudott a leginkább kiteljesedni? Ezek közül melyik a szívéhez legközelebb álló tevékenység?

A néprajz diplomás szakom is lett egyben, hisz távúton etnográfusi és néprajztanári oklevelet szereztem a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a Debreceni Egyetemen pedig „summa cum laude” eredménnyel megszereztem ebből a diszciplínából a PhD-fokozatot is. Szakdolgozatom tárgya a halottkultusz volt, az ebből készült monográfiám nyomtatásban is megjelent. A doktori munkámban pedig a palóc nép hiedelemvilágát dolgoztam fel, mely szintén megjelent nyomtatásban. De büszke vagyok a jeles napokról készített három monográfiámra is, melyekhez Tátrai Zsuzsanna kiváló néprajztudósunk írt előszót. Az emberélet fordulóiról szintén elkészült három alapos összefoglalóm. És szívemhez nőttek a szakrális emlékeket bemutató könyveim, az irodalmi kapcsolatokat tárgyaló kiadványaim vagy a falumonográfiáim (Csáb, Nagycsalomja, Bori, Ipolyhídvég) is. A kultúraszervezés ugyancsak széles köröket ölel fel. Csöndes büszkeség tölt el, ha a múzeumalapítás terén kifejtett munkámra, klubvezetői tevékenységemre, az irodalmi színpadi rendezésekre, a Madách- és a Mikszáth Irodalmi Napok szervezésére gondolok.

Feltételezem, hogy mostanság is kutat, ír… Mivel tölti napjait a járványidőszakban?

A járványidőszakban én itthon sem pihenek. Hisz házam egyben az én műhelyem is: körülvesz a több ezer kötetes könyvtáram, a rengeteg dosszié, jegyzet, kazetta, CD, fotó, fénymásolat. Csak erő és egészség legyen, akkor folytatódik tovább a kutatás és az írás.

Beszéljünk a tervekről is… Mi minden vár még megvalósításra?

Ha száz esztendeig élnék, akkor sem lenne vége a terveknek. Vannak befejezetlen dolgok, folyamatban lévő munkálatok, például egy megírandó honismereti tankönyv és egy további falumonográfia.

Az elöregedés, az asszimiláció, valamint a magyar–szlovák nyelvhatár rohamos délre tolódásának tekintetében – itt említve meg a jövő évi népszámlálás tényét is – hogyan látja szeretett Ipoly völgyének jövőjét?

Az jó, ha öregszik, és minél tovább él az ember. Különösen akkor, ha még cselekvőképes is. A legnagyobb baj az, ha szétszóródnak az aktív korban lévő fiataljaink, elnyeli őket a nagyvilág tengere; itthon pedig nem születnek gyerekek, elárvulnak a porták. Így nehéz optimistán látni az Ipoly völgye jövőjét. A siralom völgyéből meg kell találnunk a kivezető utakat. A nyelvhatár mindig akkor tolódott ide vagy oda, ha valamelyik oldalán jelentősen nagyobb létszámú lakosság élt, a másikon pedig üres helyek, elnéptelenedett terek voltak valami miatt. El kell gondolkodnunk, hogy esetünkben ennek mi az oka. Testileg, lelkileg élhető településekre, közösségekre van szükség. Ahol minden nemzettagunk megtalálja számítását, s gondoskodik az utánpótlásról is.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/45. számában.