Csak vidáman!
Jubilánsokat köszöntöttek nemrég a Párkányhoz közeli Kicsinden. Köztük volt a Mácsai házaspár is, Anna és János tavaly a gyémántlakodalmukat ünnepelték.
Hatvan éve élnek együtt, osztoznak jóban, rosszban. János annak idején Helembáról biciklivel járt udvarolni Kicsindre, végül a faluba költözött testvérbátyjához, sőt még a kicsindi futballcsapathoz is átigazolt. És hogy szerelem volt-e megismerkedésük? Hát hogyne – mondja János, én szerettem focizni, Pannika meccset nézni, és ebből lett a szerelem.
Pannika 19, János 23 éves volt, amikor összeházasodtak. Eleinte a fiatalasszony szüleinél laktak egy szoba-konyhás házban. Egy fiuk és egy lányuk született, Pannika szülei mindenben a fiatal házasok segítségére voltak. Hetvenben csakúgy, mint mások, építkezni kezdtek és rövidesen a saját házukba költöztek. Közben dolgoztak, János eleinte Zólyomban, majd Pozsonyban építkezési cégeknél, végül a faluban. Pannika az erdészetnél, a téglagyárban és a szövetkezetben. Mikor a hosszú házasság titkát tudakolom, csak egymásra mosolyognak.
Folyt az élet, dolgoztak, nevelték a gyerekeket, bekapcsolódtak a közösség életébe, szerettek mulatni, dalolni, bolondozni. Jánost böllérként gyakran hívták ölésekre, bizony nem egyszer maskarát is öltöttek, hogy szórakoztassák a disznótor vendégseregét. – Arra emlékszel-e – fordul Pannika a párjához –, amikor egyszer bálban voltunk és gyalog kellett hazajönnünk a kövesdi állomásról? Tűsarkúban! Ekkor a nyakadba ültettél és úgy értünk haza.
– Bizony, emlékszem, de hát akkor csak 48 kiló voltál – teszi hozzá huncutul a férj.
– mosolyognak és koccintanak a pezsgővel, amit időközben az ünnepség szervezői a kezükbe adtak.
Elmondják még, egész életükben húst hússal ettek, János 47 éves koráig futballozott és hogy sehol sincs olyan nyugalmas világ, mint Kicsinden. Amikor arról faggatom a házaspárt, jártak-e templomba, a hit mennyire segítette őket az együtt maradásban, János rávágja, persze hogy jártak, hiszen ő volt hét évig a harangozó, sőt sírásó is volt nyugdíjas évei alatt. Az pedig, hogy vallásosak, olyan természetes, mint a levegővétel.
Sajnos mindketten különféle nyavalyákkal küszködnek, János tolókocsiban közlekedik, de nem zárkóznak be. Érdeklődnek a hírek iránt, János úgy gondolja, gyorsan vége lesz az orosz–ukrán háborúnak.
Meséli, 4-5 éves lehetett, amikor az oroszok katonaruhát adtak rá, a kezébe pedig harmonikát és azzal ijesztgették az apját, hogy elviszik őt „orosznak”.
Nem szeretnék még egy háborút megélni! – mondja végszóként.
