Civilben imádott óvónő, a színpadon örökös díva
Ezeket a szavakat Sukola Tamás műsorvezető mondta a Csárdáskirálynő vastapstól hangos előadásán Barsbaracskán, ahol Hajtman Líviát 60. születésnapja alkalmából köszöntötték rajongói, tisztelői és pályatársai. A mindig közvetlen, mosolygó énekesnővel otthonában beszélgettünk.
Énekes pacsirtának született?
Az énektudást és a zene szeretetét valószínűleg a génjeimben hordozom, mert már hároméves koromban a vasalózsinórba énekeltem. Felfigyeltek rám, tanultam hegedülni, énekelni. Ötödikben Lévára kerültem iskolába, ahol azonnal felfedezett Grébnerová igazgatónő, aki operaénekesnő volt. Hetedik osztálytól elkezdtem képezni a hangom, rengeteg versenyen vettem részt, Melódia priateľstva, táncdalfesztiválok, a Csemadok által szervezett versenyek… Ezeket sorra meg is nyertem. A tanítók összetett kézzel könyörögtek édesanyámnak, adjon konzervatóriumba. Ő azonban nem akart elveszíteni, biztatott, munka mellett is énekelhetek. Szót fogadtam, elvégeztem az óvónőképzőt, emellett sokat énekeltem, szerepeltem. Dunajszky Géza, aki akkoriban gyakran zsűrizett, azt mondta, „Lívia, neked az Ifjú Szivekben a helyed!”
Ön is így érezte, és felköltözött Pozsonyba…
Bekerültem a kórusba, társaim közül sokan felismertek, „ni, ez Bencsik Lívia, aki megnyerte a táncdalfesztivált!”
Eközben Záhorsky Elemér, az érsekújvári színjátszó csoport vezetője Plichta Péterrel együtt eljöttek egy Ifjú Szivek előadására és rögtön szereplési lehetőséget kínáltak a revüben. Jött a Csárdáskirálynő, én voltam Sylvia. Nagy és színvonalas produkció volt, harminc előadásra mentünk el vele a környékre. Ezt követte a Marica grófnő, a Szív küldi szívnek, mindben főszerepet kaptam. Később elkezdett érdekelni a magyar nóta. Bejelentkeztem az Őszirózsa versenyre és megnyertem az első díjat.
Úgy tűnik, a hivatásos művészi pályát önnek találták ki…
Néhanap elgondolkodom, mi lett volna…, de mélyebben nem merülök el benne. Szép családom van, és azt semmilyen nagyszínházi szereplés nem pótolná. Emellett nagyon szeretem óvónői hivatásomat, kedvelnek a gyerekek, a szülők és a kollégákkal is jól kijövök. A koronavírus-járvány pedig azt is megmutatta, az előadóművészek élete sem fenékig tejföl. A férjem örül annak, hogy kiteljesedek az éneklésben, annak idején anyukám mellett még anyósom is biztatott, menjél csak Lívia! Egyébként öt évig tanítottam Pozsonyban, majd Érsekújvárba kerültem, húsz évig vezettem az óvodát Baracskán. Jelenleg az andódi óvodát igazgatom.
Beszélgetésünk közben lépett be a szobába Lívia édesanyja a nyolcvanéves, még mindig tettre kész Szobonya Szerén. Szendvicseket hoz. Elmondja, sok örömöt szerzett neki Lívia. Ahová csak tudta, elkísérte, ha a fellépésekre ruha kellett megvarrta, vagy beszerezte.
Van egy kis lelkiismeret-furdalásom, mi lett volna, ha annak idején elengedem őt a művészvilágba? Látom azonban, hogy boldog a családjával, s ki tudja, belefért volna-e az életébe a család, ha más utat választ – mondja mosolyogva, majd kisiet, hiszen így tavasszal van munka a kertben elég.
Visszatérve a jubiláló Hajtman Líviához… Minek tulajdonítja ezeket a csodálatos eredményeket?
Főleg a hangszínemnek, és a jó énektanáraimnak. Halla Marikához a mai napig járok, persze már nem annyit, mind eleinte. Sokan elcsodálkoznak, minek nekem énektanár, de fontos, hogy időnként felmérje valaki, jól skálázok-e.
Mostanában Wurczer Péter operaénekes a partnere, aki nem mellesleg Barsbaracska polgármestere.
A rendszerváltás körüli években zenekarom is volt, magyar nótákkal és operettekkel jártuk a környéket, de egy idő után ez a formáció felbomlott. A vírusjárvány utáni időszakban gyakrabban kezdtek hívni falunapokra, különböző rendezvényekre. Gondoltam, egy óra hosszig énekelni túl sok egymagamnak, ezért megszólítottam Pétert, akivel bár szintén baracskai, nem ismertük egymást. Pár éve egy képzőművészeti kiállításmegnyitón hallottam őt először énekelni. Amikor aztán egyszer a temetőben összetalálkoztunk, a sírok felett elkezdtünk skálázni, és akkor már tudtuk, jók leszünk együtt. Ő akkoriban kezdett magyarul tanulni, de a nóták és operettek már előbb is mentek neki.
Mondják, a művészetben, a zenében nincs kor, s valóban, önök jól kiegészítik egymást.
Nálunk szoktunk próbálni, de már rutinosak vagyunk, nem kell sok próba. Petinek egy híres orosz professzor volt a tanára, mehetett volna a moszkvai színpadokra, de ő akkora lokálpatrióta, hogy maradt.
A fellépések során egyáltalán nem fáradok el, sőt, másnap még munkába menni is jó. Szerencsére betegség miatt se kellett lemondani fellépést. Még ha a beszédben érezni is egy kis rekedtséget, amikor kiállok a közönség, elé minden tünet elmúlik. Szokták is mondani, hogy a színpadon egészen más ember vagyok.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/17. számában.
