Citerázni nagyon „menő”!
A kisgéresi magyar alapiskolában 2018 óta működik a Kiscike citerazenekar. A lányok mögött már számos fellépés és sikeres versenyszereplés áll – történetük egy gyermeki kívánsággal kezdődött.
A kisgéresi alapiskolában reggelente ásítozás helyett zene szűrődik ki a tanteremből: citera pengetése, népdal, vidám zsongás. Néhány diáklány ilyenkor már hangszerrel a kezében ül, és mire megszólal a csengő, már nemcsak a tanulásra, hanem jókedvre is hangolva indulnak tovább.
Furik Mária 13 éve tanít a bodrogközi iskolában, egyebek mellett zenét is. Amikor arról kérdezem, honnan indult a Kiscike története, mosolyogva meséli: az egyik zeneórán egy kislány odalépett hozzá, és elmondta az álmát – hogy úgy szeretne játszani a hangszeren, mint a tanárnő. Azóta nyolc év telt el. A kérés olyan volt, mint kavics a vízben: a gyűrűk egyre tágultak, és sorra szólították meg a többieket is.
A zenélni és énekelni vágyó lányokból lassan egy összetartó közösség formálódott. Így született meg a ma már sok fellépéssel és élménnyel büszkélkedő, különös nevű Kiscike zenekar.
Kezdetben csak az iskolai rendezvényeken léptünk fel, de a pozitív visszajelzések egyre nagyobb bátorságot adtak. A Covid idején végül beneveztem a gyerekeket egy magyarországi minősítőre, ahol rögtön a legmagasabb fokozatot, a kiváló minősítést szerezték meg.
Amikor az első tagok elballagtak az iskolából, a tanárnő attól tartott, hogy ezzel talán véget is ér a kis közösség története. A helyzet azonban egészen másképp alakult.
A kisgéresi citerás lányok rengeteg meghívást kapnak a környező településekről is.
– A minősítő rendezvények is fontosak, mert ez kihívás nemcsak a lányoknak, hanem nekem is, hogy szakmailag fejlesszem nemcsak őket, magamat is. Kisvárdán a Van Esély Alapítvány jóvoltából rendszeresen fellépünk különböző rendezvényeken, és mindig úgy hívnak minket, hogy még az időpontot is hozzánk igazítják, csak menjünk, mert mindig jó hangulatú, mosolygós és lelkes a csapat. Két alkalommal Budapesten is felléphettünk: a Stefánia-palotában mi képviseltük a Bodrogközt, egyszer pedig az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kiállításon. Dunaszerdahelyen a Bíborpiros Szép Rózsa országos döntőjébe is bejutottunk, ahol arany minősítést kaptunk. Rendszeresen lépünk fel egyházi rendezvényeken is, ahol népdalzsoltárokat adunk elő.
A zenekar különlegessége azonban nemcsak a citera. A lányok éneke is fontos része a műsoroknak.
Furik Mária a szükséges források előteremtése kapcsán elmondta, a hangszerek beszerzésében pályázati támogatás segített, és most újabb lehetőségekben bíznak. A Csoóri Sándor Alap pályázatából tudták megvásárolni a jelenleg használt hangszereiket, amiért nagyon hálás.
A próbán, amelyre ellátogattam, a hallottak alapján kirajzolódott, mit jelent ez a csoport a lányoknak.
Mások inkább azt emelik ki, hogy ez a tudás különleges.
– Nem mindenki tud ilyet, és ettől egy kicsit különlegesnek érezzük magunkat. Nagyon jó érzés kiállni a színpadra, és amikor egyre több helyre hívnak minket, olyan, mintha egy kicsit ismertté válnánk – fogalmaz Furik Júlia.
– Mindig szerettem énekelni, és miután megtanultam citerázni is, még jobban megszerettem az éneklést. Nagyon jó érzés, hogy amit csinálunk, tetszik az embereknek – mondja Tóth Blanka, majd egy másik gondolat pedig már a közösségi élményt foglalja össze.
– Összekovácsol minket. Sokat tanulunk egymástól, s ahogy járunk fellépésekre, egyre bátrabbak leszünk, és jobban megismerjük egymást meg a helyeket is, ahova eljutunk – teszi hozzá Sačko Hanna.
Furik Mária közben mosolyogva figyeli a lányokat. Amíg ők mesélnek, nevetnek, készül a közös fénykép. Ő is velük nevet, olyan természetesen, mintha maga is közéjük tartozna, nem pedig a vezetőjük lenne. Az jut eszembe róla, amit egy korábbi beszélgetésünkkor mondott a gondolatról, amely nap mint nap vezeti. – Nagyon szeretem Kodály gondolatát: lehet élni zene nélkül, de minek? Ez visz engem is naponként előre.
