Bűnük, hogy magyarnak vallották magukat
Hiányoznak. Hiányoznak innen, hazulról, a Felvidékről azok az emberek, akiket 1947-ben, egy gonosz történelmi magyarázattal áttelepítettek Magyarországra. Elképzeljük, hogyan élnének ma az utódaik itt köztünk, ha nem egy másik vidéken, más körülmények között cseperedtek volna fel. Értékes részei lehetnének a helyi közösségeknek, dolgoznának, gyereket nevelnének, szerveznének, rendeznének, döntéseket hoznának, találkoznánk velük az utcán, összemosolyognánk, váltanánk pár kedves szót, és mindenszentek közeledtével együtt mennénk ki őseink sírjához a temetőbe emlékezni.
Erősen foglalkoztatnak ezek a gondolatok, amikor Szüllőné Cződör Marikát hívom telefonon, hogy megbeszéljem vele, meséljen a kitelepítésről, amelyet nagyszülei és szülei történeteiből oly jól ismer. Nem tudok hozzá átugrani a szomszéd utcába a kis mátyusföldi Pozsonyvezekényen. A készülék a távoli, magyarországi Pitvaroson csöng, Marika ott nőtt fel, oda telepítették át a szüleit, nagyszüleit, rokonságát. A pitvarosi Rákóczi Szövetség helyi szervezetének az elnöke, a település alpolgármestere, az Otthonról hoztuk című kiadvány szerkesztője. Micsoda erős akaratú, felvidéki magyar női személyiség lehetne…
Szüllőné Cződör Máriát éppen a Rákóczi Bál szervezése közben érem utol. A bálon a kitelepítettek utódai is részt vesznek, akik aktív közösségi életet élnek, nem feledve az egykori szülőföldet.
Az emlékek őrzése nem csupán a múlt iránti tisztelet, hanem identitásuk egyik alappillére. A családi történetek, a nagyszülők elbeszélései és a megőrzött emlékek segítenek megérteni, honnan jöttek, mit élt át a közösségük, és miért fontos ma is a hovatartozás érzése. Marika két szálon – anyai és apai ágról is kitelepített utód.
– Apukámék oldaláról tabunak számított a téma. Ők az elsők között jöttek, több mindent el tudtak hozni magukkal Pitvarosra. De az igazán fájdalmas az volt, hogy a kitelepítésük előtt egy hónappal halt meg az édesanyja, a nagymamám. Ő ott van eltemetve a vezekényi temetőben.
Soha nem láttuk apámat sírni, és csak egyszer sikerült visszacsalogatnunk őt „haza” Vezekényre. Amikor meglátta a régi házukat, és kivittük a temetőbe anyja sírjához, dőltek a szeméből a könnyek. Soha többé nem akart „hazamenni”. Abban a kis roskatag, némileg felújított házikóban gyerekeskedtem, amit a kitelepítéskor adni tudtak nekik Pitvaroson. Földes, nádas, beesett lak volt ez. A másik rozoga viskóba az állatok kerültek, mert azt is hozhattak magukkal. Nagyapámhoz jártak kártyázni a kitelepített bácsik, valószínű olyankor beszélték meg, hogy valójában mi történt velük, mert minket, gyerekeket mindig kiküldtek a szobából. Nagyapámnak volt egy nagy ládája, amit soha nem nyithattunk ki, de néha kivett belőle egy történelemkönyvet. Apapa sokat emlegette a Fekete-vizet, az otthoni horgászatokat és vadászatokat – mesél Marika apja és nagyszülei sorsáról.
Édesanyja tízéves volt, amikor a családjukat négy kisgyermekkel kitelepítették. Ők először Tótkomlósra kerültek, ott azonban nem volt számukra ház, aztán Pitvarosra vitték őket, de ott sem jártak jól.
– Akkor már nagyon hideg volt, november vége lehetett. Két hétig az állomáson állt a vagon, benne az emberekkel. Kedvesnővérek jöttek nekik főzni, mert már élelem sem nagyon volt, ők ugyanis nem hozhattak már annyi mindent magukkal, mint apámék. Végül visszamentek Tótkomlósra, ahol harmadszori válogatás után sikerült házat találnia anyai nagyapámnak.
A dolog igazi tragédiája azonban az volt, hogy a nagy hidegben és a hercehurca miatt anyai nagyanyám tüdőgyulladást kapott, és nem sokkal később távozott az élők sorából. Tehát egyik nagyanyám a kitelepítés előtt közvetlenül, a másik pedig utána halt meg. A szüleim később úgy találkoztak, hogy apám unokatestvére, a szintén vezekényi Dudás fiú udvarolni kezdett a későbbi keresztanyámnak, és hozzájuk gyakran járt édesapám is.
Szüllőné Cződör Mária nemcsak a kitelepítettek és utódaik összetartásával és emlékeiben őrzi szülei és nagyszülei történeteit. A sorsok megihlették, számos kitelepítésről és hazaszeretetről szóló vers szerzője.
Elvághatatlan kötelék
Gyökereim Vezekényhez kötnek,
bár én már nem ott születtem.
De közeledve ehhez a vidékhez,
az én szívem is egyre hevesebben ver.
Mindkét szülőm odavaló,
ott élte gyermek-, s ifjúkorát, de
a sors meghozta a kegyetlen ítéletet:
a szülőföldről kiűzetett a család.
Bűnük csupán annyi volt, hogy
magukat magyarnak vallották.
Hideg marhavagonokba zsúfolva,
kellett elhagyni mindnek saját otthonát.
Otthagyva a szülői házat, a sok
ismerőst, barátot, rokont,
nemrég elhunyt édesanya sírját,
világba üvöltve bánatát, fájdalmát.
Ott maradt a gondtalan nyár illata,
a templom harangjának hívó szava,
a Fekete-víz környékének szépsége,
az odatervezett lét minden reménysége.
Értékeik, emlékeik ládába csomagolva.
A búcsúzás, mint egy temetés.
Elszakadni fájó, úgy érezve: a
szülőföld kitaszította gyermekét.
Élőhúsként kitépve a helyről,
amely addig éltetett.
Kettévágva családokat, így
okozva gyógyíthatatlan sebet.
Mégis a szülőhely iránt érzett
szeretet örökre megmarad,
hisz lelke minden zegzugába
beivódott, szép emléke ottmaradt.
Szíve örökké csak hazavágyik, pedig
hontalan lett, habár van lakhelye.
Az otthon és az itthon - számára
életének két különböző színhelye.
A szülőföld szeretete nem múlik el,
sőt az évekkel egyre csak nő,
semmi másra nem vágyik, mint még
egyszer, tán utoljára, de látni őt.
A gyökerek, mik Felvidékhez kötik szeretet-erősek, szilárdak, elvághatatlanok, körbeszövik gyermekeit, s az unokákat. Így aztán jómagam is büszkén vallhatom: én is odavaló, én is vezekényi vagyok.
Szüllőné Cződör Mária
