Bodrogközből Oszakába

Ahogy cseperedett, érdeklődése egyre fokozódott a japán kultúra, a zene, a filmsorozatok, a mesék iránt. 12-13 évesen már azt tanulmányozta a neten, hogy Budapesten milyen rendezvényeket szerveznek Japánnal kapcsolatosan, amelyeken – hála a szüleinek – maga is rendszeresen részt vett. Különösen emlékezetes számára a MondoCon nevű rendezvénysorozat, amelyet évszakonként egy-egy alkalommal tartottak azért, hogy népszerűsítsék a japán kultúrát, például a rajzfilmek világát. A kassai Márai Sándor Gimnázium diákjaként már a cserediák-programok lehetőségét kutatta, és két éve, 17 évesen közel egy évre Japánba utazott.

Milyen érzések kavarognak egy fiatalban élete legnagyobb kalandja küszöbén?

Engem a szüleim úgy neveltek, hogy ha valamit komolyan szeretnék, annak a megvalósításában segítenek. Szükségem is volt a támogatásukra, hiszen ez önköltséges utazás volt, Szlovákiából egyedül utaztam.

Bizony, amikor a reptéren elbúcsúztam a családtagjaimtól, és belegondoltam, mi vár rám, elpityeredtem, de már az utazás során megismerkedtem egy japán házaspárral, így a Budapest–Doha útvonal gyorsan eltelt. Ott szálltam át a Tokióba induló repülőgépre. A japán fővárosban már vártak a cserediákprogram önkéntesei, akik egy szállodába vittek, ahol mintegy 200, a világ minden tájáról érkező fiatal gyűlt össze. Másnap csoportba rendeztek bennünket, én az Oszaka felé indulók közé kerültem. A 10 órás autóbuszos utazás életem legrövidebb útjának bizonyult, hiszen mi, „sorstársak” gyors ismerkedésbe kezdtünk. Hozzám egy cseh, egy Costa Rica-i, egy dán és egy indiai fiatal került igazán közel. Amint megérkeztünk, egy kétnapos tájékoztató következett, ahol megismertettek bennünket az országgal kapcsolatos alapfogalmakkal, felhívták a figyelmünket a tájfun, a földrengés stb. veszélyeire, majd találkozhattunk a bennünket fogadó családdal.

Milyennek találtad a pótcsaládodat?

Az én családom azt kérte, hogy hozzá olyan leány kerüljön, aki nem ázsiai, és azért vállaltak cserediákot, mert azt szerették volna, hogy a gyermekeik is megismerhessenek egy másfajta kultúrát. Nyilván az első percben mindnyájan távolságtartóak voltunk, bár a kisöcsém közvetlensége nagyon jólesett. Fogadott szüleim a 40-es korosztályhoz tartoztak, lányuk 12, fiuk 8 éves volt.

Egy hagyományos japán szobát kaptam, ajtaja oldalra húzható volt, a földön tatami, az íróasztal előtt pedig térdelve dolgozhattam. A kedvemért vásároltak egy hagyományos ágyat is. Az első hét kínosabb, kimértebb volt, de azután valóban a család része lettem. Egy idő után már a lányukként mutattak be másoknak. Azóta úgy érzem, két családom lett.

Milyen volt az ottani étkezés?

A japán konyha különbözik a miénktől, de nagyon finom. A rizs dominál benne, igaz, kissé ragacsosabb, mint a miénk, hogy pálcikával lehessen enni. Ők még a leveseiket is pálcikával fogyasztják. A levesek roppant tartalmasak, a nagyobb darabokat viszonylag könnyű a pálcikával kiemelni és a szánkba sodorni, a levét pedig kiisszuk. Az is újdonságnak számított, hogy ők minden fogást egyszerre feltálalnak, az ember hol ide, hol oda kap.

Hogyan fogadtak a diáktársaid az iskolában?

A középiskolában, ahová jártam, mintegy 700 diák volt. Ritkaságnak számítottam, főleg a szőke fürtjeim miatt. Kezdetben nem értettem túl sokat az órán, de megengedték, hogy ne az osztályban történteket kövessem, hanem a saját nyelvkönyveimből tanuljak. Kérdezni viszont bármikor kérdezhettem. Ami a tantárgyakat illeti, hasonló dolgokat tanulnak, mint mi, újdonságnak csak a háztartási ismeretek és a kalligráfia számított.

Nyolc hónap alatt jutottam el odáig, hogy középfokú japán nyelvvizsgát tettem. Az iskola diákjaival egy osztálykiránduláson is részt vehettem Tajvanon.

Erről dióhéjban csak annyit: mindenütt sok az ember, számtalan motoros közlekedik az utakon, csodásak az épületeik, a piacok olcsók, a trópusi gyümölcsök mézédesek. Tajvan nemcsak Japánnál, de Szlovákiánál is szegényebb. Az iskolával kapcsolatosan még annyit, hogy a tanítási órákat követően a diákok klubokba járnak. Ezekből 15-20 fajta is van. Egyesek kulturális, mások sport jellegűek. Én az aikidót választottam.

Milyenek a japánok, és mit kaptál tőlük?

A japánok kedvesek, az életszemléletük és az életvitelük példaértékű. Nem stresszesek, soha nem rohannak, ugyanakkor képesek időt szakítani arra, amit szívesen csinálnak. Nekik köszönhetem, hogy fegyelmezettebb, türelmesebb lettem, a megszerzett élettapasztalatokról nem is szólva. Nyitottabb lettem a világra. Régen Japánban szerettem volna élni, ma már az egész világot szeretném megismerni. Hazatértem óta már voltam kinn látogatóban, olyan érzés volt, mintha csak az iskolából jöttem volna haza.

Mi volt a legemlékezetesebb, illetve a legkevésbé kellemes élményed?

Több földrengést is átélhettem Japánban. Amelyik engem már megijesztett, attól a családom még nyugodtan élte az életét. Ám az, amelyet egyszer Oszakában, iskolába menet tapasztaltam meg, valóban komoly volt, hiszen áldozatokat is követelt. Ha természeti katasztrófa éri az országot, mindenkinek csörögni kezd a telefonja. Az enyém is csörgött, a távolból sikolyt is hallottam, a sziréna is megszólalt. Ez a sok váratlan hatás úgy megrázott, hogy bár mindenki dermedten állt, én továbbsétáltam.

A legnagyobb meglepetést viszont az jelentette, amikor a családdal a 18. születésnapomat ünnepeltük, és az étteremben egyszer csak megjelentek a szüleim és a nagyszüleim. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna.

Boglárka, most a Károli Gáspár Református Egyetemen a keleti nyelvek és kultúrák szakán vagy elsőéves egyetemista, ahol a japán szakirányt választottad. Tanulmányaid után mit szeretnél csinálni?

Keresem az életem lehetőségeit, és azokat megragadva valami jót szeretnék belőlük alkotni. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/41. számában.