Nyolcvan évvel ezelőtt sok bodrogközi család adventje volt szomorú
Az 1944-45-ben a Felvidékről jogtalanul, a malenkij robotra elhurcolt magyar civilek Kisgéresben álló emlékművénél rótta le tiszteletét számos bodrogközi, valamint a 80. évforduló kapcsán megrendezett nemzetközi szakmai konferenia résztvevői és Magyarország Főkonzulátusának kassai főkonzulja, Dr. Hetey Ágota.
A megjelentekhez elsőként szóló Furik Csaba, Kisgéres polgármestere utalva a helyi alapiskola kisdiákjainak előadásában hallott Szarka Tamás Otthon vagyunk című dalára, elmondta, hogy képviselőtársaival több mint egy évtizede azon szorgoskodik, azért tesz mindent, hogy meglehessen az otthonérzetünk.
- mondta, majd azzal folytatta, hogy éppen ezért a helyi óvodában és kisiskolában is nagy hangsúlyt fektetnek a nemzeti – és a közösségi tudatra, ebben a szellemiségben szeretnék látni felnőni a jövő nemzedékét. Büszkék arra, hogy falujukban otthon vannak, még akkor is, ha őseink sorsának, megpróbáltatásainak, hányatott életeiknek ismeretében nem könnyű ez a batyu. Megvallotta, hogy sok bodrogközi családhoz hasonlóan, az övéket sem kerülte el az 1944. december 1-én kezdődő és egészen karácsonyig tartó elhurcolás. A faluból összeszedett 170 férfi egyike a nagypapája volt. Megjárta a GUPVI tábort, 4 évet és 20 napot töltött ott. Annak ellenére, hogy nem járt középiskolába, egyetemre, nagyon sok szakmát bírt és bölcs ember volt, aki egyszer ezt az intelmet mondta neki:
A polgármester a kor előrehaladtával, érett fejjel értette csak meg e szavak igazi mélységét és véleménye szerint ettől tömörebben senki nem tudta számára megfogalmazni azt az örök érvényű útmutatást, ami napjainkban szinte aranyat ér. Hangot adott azon meggyőződésének, hogy
Dr. Hetey Ágota kassai magyar főkonzul bevezető szavaiban megemlítette, hogy a Kárpát-medencei magyar közösséget, azon belül a Felvidék keleti részén sok családot 80 évvel ezelőtt ért tragédiában a cinikus megfogalmazású „kis munka, malenkij robot“ valójában embertelen kényszermunkát jelentett. Több százezer embertől vette el az otthonát, szeretteit és gyakran az életét is. Elvileg a szovjet munkaerőt kívánták pótolni, ugyanakkor több német- és magyarlakta területen az etnikai tisztogatás legdurvább eszközeként használták a malenkij robot intézményét. Felelevenítette, hogy nem kímélték a véleményalkotó értelmiséget sem.
Elindult a rosszindulatú besúgás, de a hiányzó létszám-feltöltés címén akár az utcáról is magukkal vitték a járókelőket. Ahogy mondta, a szomorú múltat már nem tudjuk megváltoztatni, a kötelező elhallgatás időszaka után viszont feladatunk az emlékezés. Tiszteletet tanúsítva fejet hajtunk mindazok előtt, akik e megpróbáltatásokat elszenvedték, történetüket megőrizzük a jelen és a jövő generációinak is, hisz mindez nem csak az egyének tragédiája, hanem egész közösségünké.
- mondta, majd megköszönte mindazoknak, akik életben tartják a malenkij robot emlékét – a családoknak, a történészeknek, az emlékhelyek gondozóinak és mindenkinek, aki hozzájárul ahhoz, hogy ezek a tragikus történetek ne vesszenek a feledés homályában.
A Malenkij robot nemzetközi szakmai konferencia egyik előadója, Dr. Bognár Zalán történész, a Gulag éss Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának elnöke, egyetemi docens azzal kezdte, hogy a Keleti Kárpátokban a szovjet birodalmi seregek 80 évvel ezelőtt lépték át a korabeli magyarországi határokat. Székelyföldről már 1944 szeptemberében megkezdték a civilek tömeges elhurcolását, októberben Kolozsvárról, Tordáról majd Debrecenből, novemberben pedig Nyíregyházáról, Kárpátaljáról, a Bodrogközből, az Ung-vidékről, decemberben és januárban a Dunántúl keleti feléről. Az elhurcolások tovább tartottak, mint a korabeli magyarországi harcok. Ez utóbbiak 7 és fél hónapig tartottak, de a civileket 9 hónapon keresztül vitték el. Az európai háború május 9-én véget ért, de mint mondta, dokumentumok bizonyítják, még 3 hónappal később Somogy vármegyéből vittek el embereket.
A Kárpát-medencei németség is osztozik sorsunkban, ami a történész szerint XX. századi traumáink egyik legnagyobbika és ehhez képest alig beszélünk róla. Történelemkönyvekben is éppen hogy csak megemlítik, szerencsére most már legalább benne van, de több, mint 4 évtizeden keresztül, a hallgatás éveiben, ezen ismeretek hiányában több generáció is felnőtt.
Sajnos, emiatt torzult a világlátásuk, az identitásuk. Véleménye szerint már csak ezért is rendkívül fontos emlékeznünk és emlékeztetnünk.
- mondta. Hangot adott aggodalmának, miszerint az előző rendszer sajnos sikeresnek bizonyult – hűen a szlogenjében megfogalmazottakhoz – a múlt eltörlésére. Véleménye szerint Kölcseyre kell hallgatnunk, aki szerint, ha egy nép nem emlékezik múltjára, azzal magát temeti el. Utalva arra, hogy nemzetközösségünk közös traumája a malenkij robot, felidézte, hogy nagypapáját 85 kilós civilként vitték el, az utcáról, egy hónappal az ostrom után, és 38 kilósan, német katonakabátban tért haza. A történész már nem ismerhette, mert 1 éves volt, amikor a 60-as évek elején meghalt. Évekkel később levéltárosként szembetalálta magát nagymamája levelével, melyben kérte 3 gyermekes férje fogságból való hazabocsátását.
Köteles Lászlóval egyetértésben, Dr. Bognár Zalán tiszteletét fejezte ki minden, a nehéz időkben itthon maradt, gyermekeit egyedül felnevelő édesanyának, nagymamának. Ők küzdöttek itthon, tartották nemzettársaikban a lelket, a reményt. Nevükben is köszönetet mondott minden emlékezőnek.
Blanár Erik, Kisgéres református lelkészének a zsoltárok könyve 42. imádságát majd ezt követő áldása után az ünnepi megemlékezésen megjelentek az emlékműnél elhelyezték a kegyelet koszorúit. Végezetül pedig közösen elénekelték nemzeti imánkat, a Himnuszt.
