Beszterce ostroma – napjainkban
Hó, eső és főképpen kiadós havas eső váltogatta egymást december első szombatján, hogy ezzel ne csak a Besztercebányán játszó szerdahelyei futballcsapat dolgát nehezítse meg, hanem hogy jól „befűtsön” azoknak is, akik ebben az időben is elkísérték a csapatot a városba. A meccs lefújása után is akad még a magyar szemnek, fülnek kedves érdekesség, ha úgy döntünk, hogy egy nappal megtoldjuk Közép-Szlovákia központjában tett látogatásunkat.
A DAC soros mérkőzésével egy budapesti barátomnak akartam egyedi látványosággal szolgálni, bár már régen nem vagyok én sem „ultra”, vagy ahogy korábban nevezték „zászlóvivő”, aki még az idegenbeli meccsekre is elkíséri a csapatot. Útitársam, nevezzük Ferencnek, olyan magyarországi magyar polgár, aki a barátságunk előtt semmit sem tudott a határon túli kisebbségi létről, a felvidéki magyar közösségről, hiszen neki az iskolában még nem tanították, környezete pedig semmilyen módon sem volt érintett. Sőt, egykori vízilabdázóként a focival sem foglalkozott komolyabban. Most meg azon mereng, hogyan is furcsállhatta annak idején, hogy Szlovákiában, egy másik országban élnek magyar emberek, akik magyarokként szurkolnak a magyar csapatnak. Teljesen „steril” volt ezen a téren.
– mondja.
Az első ilyen élménye a szerdahelyi MOL Arénában volt, most pedig az első idegenbeli meccsen vagyunk.
– Külön szektorban voltunk, mi DAC-szurkolók, így elég volt pár másodperc, hogy ismét visszajöjjön az érzés, hogy ugyan Szlovákiában történik mindez, de mi ismét magyarok között vagyunk. Így aztán én is be tudtam kapcsolódni a szurkolásba. Három, kettő, egy, Déácé! És általában véve nagyon tetszett a szurkolás, kifejezte a csapat iránti elköteleződést és köze volt a focihoz.
Ferenc megjegyzi, örült, hogy nem volt sok provokatív szöveg a besztercei meccsen. Egykori pólós irányítóként a focira is érvényes megjegyzéseket mond, amikre én több évtizednyi meccsjárás után se jöttem volna rá. Például, hogy a hátvédek szinte azonnal továbbítják a labdát, pedig ki kell hagyni egy vagy két ütemet, és csak azután passzolni, így kiszámíthatatlanabbá válnak. Vagy, alig zavarják az ellenfelet, amikor azoknál van a labda, pedig így könnyen hibára lehet őket kényszeríteni… Csak annyit tudok válaszolni, hogy én a meccs alatt mindig csak azt nézem, hol van a labda, az összefüggéseket nem nagyon veszem észre. Edző, azt hiszem, nem lesz belőlem.
Közben forró teát szürcsölünk, amelybe valahogy rum is keveredett, és a szünetben magyarul (!) szóba elegyedünk egy biztonsági emberrel. Tőle tudjuk meg, hogy az egész szektort szerdahelyiek biztosítják, csak az állami rendőrség helyi. Egy másiktól pedig azt halljuk, hogy eredetileg a DAC-szurkolók is helyet kaphattak volna a fedett tribün alatt, de a helyi klub állítólag ellene volt. A lényeg, hogy mi kint áztunk, a helyiek pedig tető alatt voltak. Ilyen Szerdahelyen nem történhetne meg, nálunk fedett minden lelátó!
A meccs egyébként jó, már amennyire a kétnapos folyamatos esőzés és havazás áztatta talajon jó lehet. A játékosok egy-egy mozdulata, becsúszása után szinte szökőár jelenik meg a hótól szépen letakarított gyepen. Helyzetek mindkét oldalon akadnak, van néhány perc, amikor csak a kapusok biztos labdafogása akadályozza meg a gólt. Az eredmény is ez marad, gól nélküli döntetlen.
A mérkőzés után a rendőrök bemutatják szép új BMW autóikat, ezekkel kísérik ki a dunaszerdahelyi mini autókaravánt a városból, de felfedezek két civil, elsötétített mikrobuszt is, amelyben vélhetően a rohamrendőrök ülnek.
Túlbiztosított meccs volt, minden DAC szurkolóra jutott legalább egy rendőr vagy biztonsági ember. Bár az is lehet, hogy jobb időre, így több szerdahelyire is számítottak. Ennek meg az mond ellent, hogy információink szerint 150 jegyet különítettek el a vendégek szurkolóinak. Vélhetően az ultrák leghűségesebbjei jöttek csak el, a meccs közben ki is feszítenek egy transzparenst, a számonkérő kérdéssel:„Fotelesek, mikor jöttök?”
Mi Ferenccel csak másnap indulunk haza. Ha már egyszer eljöttünk, gondoltuk, nézzük meg a várost is. Ez a stadion melletti büfében kezdődött, de csak azután vettük észre, hogy hova is tértünk be, miután beléptünk: ez a helyi szurkolók törzshelye. Na, de most már mindegy, biccentünk a helyiek felé, a pultnál udvariasan kajáról érdeklődünk. Ott nyomban el is fogyasztjuk a finom főtt kolbászt, egy kis kísérővel, aztán inkább lelépünk. Nem szeretnénk ugyanis másféle kíséretet.
A város gyönyörű és meglepően nagy főterén az eső és a karácsonyi vásár küzd egymással, az utóbbi győz, bár a sátrak alatt álló, falatozó, italozó és főképpen egymással beszélgető emberek arcáról lerí, hogy a lámpafüzérek barátságos fénye, a kiadós vásári ételek és a forralt bor illatának igézete akkor is marasztalna mindenkit, ha éppen hófúvás törne ránk a várost övező hegyekből. Ilyesmi viszont nem fenyeget, sőt az eső is eláll, így lehet ingázni a sátrak között vagy beülni a teret övező sok-sok kis hangulatos kávézó egyikébe.
Ezek meglepő módon még késő este is üzemelnek. De ez csak optikai csalódás, hiszen korán sötétedik (a meccs is délután háromkor kezdődött), nincs még hét óra sem, így nyugodtan ismerkedhetünk a főtér szépségeivel. Hopp, és mindjárt itt is egy magyar szemnek kedves felirat. A frissen felújított épület kapuja fölött ez áll: „Tervezte: Peierberger. Építész”. Meghagyták, pedig a felújítás „remek” indok lett volna, hogy le-meszeljék az 1911-es, azaz a trianoni döntés előtti feliratot. Az épületben a Kút (Sarok) nevű elegáns étterem működik. Azt talán a tulajdonosok sem tudták, hogy a magyar „kút” kifejezés illik is egy vendéglátóhelyre. Innen tovább, a régión túl is híres, 1848-as kormánybiztost is adó Beniczky család polgári palotáját láthatjuk, szintén gyönyörűen felújítva, továbbra is szabadon hagyva a párját ritkító erkéllyel. A földszinten lévő hangulatos kávézó és borbár is a nevezett család nevét viseli.
Vele szemben a karácsonyi fények közül is kiemelkedik egy kompakt módon megvilágított ház. A zöld szín a sörbarátok számára támpontot is adhat, hogy ez épület a Pilsner Urquell sörháza lehet. Így is van, s bár nem számoljuk a magyar nevezetességeket, a kedves pincérnő tájékoztat, hogy magyarul beszélő pincért is alkalmaznak, hívja ide? Természetesen, már csak azért is, hogy jelezzük, értékeljük a gesztust, s egy udvarias, Érsekújvár környéki fiatalembert ismertünk meg, aki jól érzi magát a városban, és ezt kívánja nekünk is. Na, kérem!
A főtér szomszédságában találjuk a magyar alkonzuli hivatalt, ami azért is külön öröm számomra, mert eddig az alkonzul kifejezéssel csak Faludy, Apollinaire vagy Rejtő Jenő műveiben találkoztam, így most már biztos, hogy a valóságban is létezik ilyen. Szintén a főtér tágabb szomszédságában van a szlovák nemzeti felkelésről elnevezett emlékpark és múzeum. Itt a felkelésben részt vevő magyaroknak külön emléktégla és felirat jut.
Beszámolónk nem egy besztercebányai útikalauz, bár a szövegben említett helyek meglátogatását ajánljuk olvasóinknak is. Mi jól éreztük magunkat a városban, ezt kívánjuk önöknek is. A szlovák futball-liga rájátszásában szinte biztos, hogy itt ismét találkozik a két csapat még ebben az évadban, s ha megtehetik a szurkolók, maradjanak egy napra és járják be Besztercebányát. A városban fel-felbukkan a magyar szál, bár ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy a megye déli részében magyarok élnek, de a hosszú közös múlt is megtette a magáét. Nem kell ezen csodálkozni, végső soron ennek természetesnek kellene lennie.
Megjelent a Magyar7 2023/49.számában.
