Beszélgetőest Berecz András mesemondóval Pozsonyban
A XXXIX. Városi Kulturális Napok együttműködő partnereként a fővárosi Csemadokkal és a pozsonyi Liszt Intézettel társszervezésben valósult meg az MCC Felvidék következő Pozsonyban tartott FolkFelvidék előadása, amelynek vendége a kortárs népi kultúra egyik legismertebb képviselője, a Kossuth-, Prima- és Magyar Örökség díjas mesemondó, Berecz András volt.
Berecz Andrástól ezúttal azonban nem csak meséket és történeteket hallhatunk. A kötetlen hangulatú beszélgetőesten, amelyen beszélgetőtársa Csiba Sándor, az MCC Felvidék igazgatóhelyettese volt, megismerhettük a művészembert, azokat a körülményeket, amelyek őt a népi kultúrához, a népzenéhez, majd a mesékhez, a mesemondáshoz vezették.
Szó esett egyebek mellett Berecz András a felvidéki kötődéséről is. Apja a gömöri Sőregen született, „ahol mostanában a kaput csak a szél szokta nyitogatni, csukogatni”.
– mesélte Berecz András arra utalva, ma már a településen egyre kevesebben élnek. Az ottani gyerekkori emlékeit is megosztotta a közönséggel, amikor a gyerekek „sínkózni” hívták a nagy télben a pesti Andriskát, de szóba kerültek a híres gömöri pálinkák kóstolgatása során megesett történetek is.
Gyermekkora történetei és találkozásai, az akkori élmények, rezdülések, amelyek a gyermeki lelket megindították, mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy jogi tanulmányait hátra hagyva, sokszor akár széllel szemben is elinduljon azon az úton, ami a népi kultúra felé vezette. „Az biztos, hogy a színpadi művészethez kell valamiféle…, a szeretethiány nem jó szó, de egy hajlam arra, hogy az ember szeresse magát szerettetni. Szeresse, ha vakarják a füle tövét, barackot nyomnak a fejére, rámosolyognak. Én is minden mennyiségben elfogadom az örömöt. Ezzel jóllakni nem lehet. Igen, ez gyermekkoromtól így volt, a háláért én is hálás vagyok” – fogalmazott korábban.
Az első jelek a mesemondás felé, már óvodás korában megmutatkoztak, „amikor az óvónénik ugyanis azt mondták, hogy csendes pihenő, én pontosan tudta, hogy ez se csendes, se pihenő nem lesz", mondta.
– fogalmazott Berecz András.
Mint mondta, a legtöbbet az élet iskolájában tanult az utazásai során, Erdélyben, Moldvában, de Budapesten is, „mert ahol érdekesen beszélő emberek voltak, ott én mindig megmeredtem”, fűzte hozzá. „Amióta Moldvába elmentem, fogva vagyok, mert a szép énekek, a szépen beszélő emberek csapdába ejtettek. Nem azért mondok mesét, mert elhatároztam magam, kialakult ez a sors” – mondta, hozzátéve,
ha most hátranéz, azt látja nyílegyenesen haladt a pályáján előre, bár fiatalkorában csak egy fekete lyukat látott, nem tudta, mi szeretne lenni.
Az első impulzust, mint megtudtuk, az édesanyja jelentette, mert amit ő mondott az mindig érdekes volt. „Nekem néprajzi gyűjtés volt reggel fölkelni az ágyból, mivel televíziónk soha nem volt, ezért édesanyám volt a fő műsoridő, semmilyen csatorna nem tudott vele vetekedni” – mondta hozzátéve, az egész világszemlélete egy döbbenetes régiség, egy zárvány volt.
Mint a beszélgetés során elmondta, a jókedvet sohasem tudta programozni, de az emberek bánata rendkívüli mód inspirálta.
– mondta, hozzátéve, idővel így a meséjében megjelenik a mások mondanivalója, indulata, öröme, bánata, s évtizedek múlva azon kapja magát, hogy már nem a sajátját mondja, hanem a mindenkiét.
A zene iránti vonzalma is gyerekkorában alakult ki, amikor édesapja ugyanis befejezte a fordítást – tévéjük nem lévén – felkapacsolta a rádiót, és egy spanyol adón vagy a Szabad Európán zenét hallgattak.
Majd a moldvai magyar népdalok varázsolták el, nemcsak a dallamuk, hanem a szövegviláguk is, így ment aztán Moldvába gyűjteni, ami nem volt egyszerű dolog, mert akkoriban nem igazán lehetett a csángókkal szóba elegyedni büntetlenül.
Neki viszont volt egy olyan késztetése, hogy, amit ott hallott, azt el kell mondania. Így aztán amikor itthon táncházakban énekelt, egy-egy népdalban olyan versszakokat szólaltatott meg, amelyeket senki sem ismert itt. Így jutott ki Amerikába is, ahol végigjárta az országot, fellépései voltak, népdalt tanított. De bejárta egész Magyarországot, Svájcot is a népdalokkal, Pozsonyban is megfordult többször. Erdélyben, a Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben is gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Élete különféle kitérői és fordulatai után – volt rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is – embertársai örömét keresgélő énekes, mesemondó lett.
– tette hozzá.
Az est folyamán az élettörténetek mellett nem maradhatott ki természetesen a mese és a népzene sem. Csodás csángó dallamok is felcsendültek egy-egy történetbe beleszőve, és Berecz András mesemondó képességét is megtapasztalhattuk a pozsonyi beszélgetés során – mindannyiunk nagy örömére.
