Battyáni igazmese a Manóról és a három Mazsoláról
A minap Battyánban jártam, Bodrogköz egyik zsákfalujában, és utam a futballpályára vitt. A nemrégiben újjáalakult felnőtt labdarúgócsapat néhány tagja és több kissrác rúgta a bőrt a pályán, teljes egyetértésben. A palántákat edzőjük, Szakács Tibor terelgette, akitől még nyáron tudtam meg, hogy a falu csapatában három fiútestvér is játszik, ami olyannyira egyedinek számít, hogy talán az egész országban, de talán az Óperenciás tenger túl sincs máshol.
Emlékeznek még arra a régi mesére, amelyben egy bölcs Manó befogad egy kósza kismalacot, majd gondoskodik róla, nevelgeti őt? Felnőttként olvastam el, s rádöbbentem, hogy Manófalvi Manó nevelési módszerei az anyáknak is jó segítséget nyújthatnak abban, hogy rakoncátlan csemetéiket okos módszerekkel terelgessék.
Szakács Tibor – noha nem él tökházban, és nem visel csúcsos sapkát – olyan higgadt, bölcs és szeretetteljes hozzáállással törődik a gondjára bízottakkal, mint a szóban forgó mesebeli Manófalvi. A Ficu fiúk pedig olyan természetes tisztelettel, bizalommal és ragaszkodással fordulnak hozzá, ahogy Mazsola tekintett a maga Manócskájára. Csak ők hárman vannak – pont mint egy másik híres mesében. Íme, a történetük.
Így születtünk, labdával
Érkezésem után már hívtuk is a három testvért, hogy mutatkozzanak be, meséljenek magukról. Kiderült, hogy a Ficu családban összesen heten vannak testvérek, négy fiú és három lány. A legidősebb Norbert 27, Dániel 26, István 22, a legfiatalabb, Kevin pedig 18 éves. A fiúk közül hárman jelenleg a battyáni felnőttcsapatot erősítik, a negyedik pedig Nagykaposon próbálja ki magát, magasabb osztályban. De ő sem szakadt el az otthoniaktól: amikor teheti, visszajár a régi társakhoz focizni.
A labdarúgás iránti szenvedélyük szinte családi örökség. Olyannyira, hogy még az egyik lánytestvérük is játszott korábban a helyi utánpótláscsapatban. Amikor arról kérdeztem őket, honnan ez a nagy fociszeretet, gondolkodás nélkül rávágták:
– Így születtünk, labdával!
A foci számukra öröm, kikapcsolódás, el sem tudnák képzelni nélküle az életüket. Pedig a mindennapjaik sem könnyűk. Kassán dolgoznak, már reggel hat óra körül útnak indulnak, és a munkanap végén még haza is kell jutniuk. Mégis marad energiájuk az edzésekre, hétvégenként a mérkőzésekre. Télen sem teszik le a labdát, akkor műfüves pályán folytatják a játékot.
A családias összetartozás azonban nemcsak a négy testvérre érvényes. A játékosok többsége ugyanis együtt nőtt fel a helyi utánpótlás csapatban. Gyerekként ugyanazon a pályán kergették a labdát, együtt tanulták a futball fortélyait, és az évek során nemcsak csapattársakká, hanem összetartó közösséggé is váltak. Közben felnőttek, sokan más egyesületekhez igazoltak, de a régi társaság nem szakadt szét. Továbbra is összejártak, visszatértek a battyáni pályára. Most pedig ismét együtt játszhatnak, immár a felnőttek között, saját falujuk színeiben.
A céljaikról kérdezve egy pillanatig sem szerénykedtek. Győzni akarnak, lehetőleg mindenkit legyőzni, és minél előrébb jutni. Minden egyes mérkőzésen az utolsó percig küzdenek, ezt az ellenfél is mindig megérzi és értékeli. Olyan magától értetődő határozottsággal beszéltek erről, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem hiányzik belőlük sem a lelkesedés, sem az önbizalom. És ami legalább ilyen fontos: nemcsak magukban, hanem a társaikban is hisznek.
Próbálta őket mindig összetartani
Szakács Tibor csaknem húsz éve foglalkozik a battyáni fiatalokkal. Egykor maga is futballozott a falu csapatában, később pedig az utánpótlás nevelését vállalta magára. A mostani felnőttcsapat játékosainak többségét már tízéves korától edzi, így a szeme előtt cseperedtek fel. És nem is akármilyen eredményeket értek el együtt.
Az edző a sportpálya kiszolgálóépületének emeletén serlegek és díjak egész sorát mutatja, amelyek az utánpótláscsapatok sikereiről tanúskodnak. Volt olyan verseny, ahonnan egyszerre négy kupával tértek haza: a csapat jó helyezése mellett egyéni teljesítményeket, például a legjobb kapust és a legeredményesebb góllövőt is díjazták.
– Próbáltam őket mindig összetartani – mondja Tibor, aki a közös focizást akkor is fontosnak tartotta, amikor nem volt felnőttcsapat a faluban.
– Kiskoruk óta együtt vagyunk. Nemcsak a mérkőzéseken találkozunk, máskor is összeülünk, beszélgetünk. Szeretem ezeket a fiúkat, tényleg jó társaság.
A mintegy tíz évig szünetelő felnőttcsapatot végül a helyi utánpótlásból kinőtt generáció élesztette újjá. Az idén nyár végén elindult együttes a Tőketerebesi járás VII. ligájában szerepel, kerete nagyjából húszfős. A játékosok szinte valamennyien helybeliek, mindössze hárman érkeznek a környező településekről.
– Az indulás nem volt könnyű. A felkészülés végén megsérült a kapusunk, akit meg is kellett operálni, így egy hét alatt új kapust kellett találnunk. Ráadásul gyakran hiányoznak játékosok, és az összeszokáshoz is idő kell, hiszen korábban különböző csapatokban fociztak – mondja Tibor, aki mégis bizakodó.
Úgy látja, mérkőzésről mérkőzésre fejlődnek, és a téli felkészülés után tavasszal már jóval erősebbek lehetnek. A felnőttcsapat mellett pedig a kisebbekről sem feledkeznek meg: bár jelenleg nincs hivatalos utánpótláscsapat Battyánban, a gyerekek továbbra is lejárnak focizni.
Ha van akarat, van támogatás is
A község vezetése kezdettől támogatta a csapat újjáalakulását, és biztosította a szükséges feltételeket. Segítséget kaptak a Tőketerebesi Járási Labdarúgó-szövetségtől is (legfőképp Julo Dusektől), amely bizonyos könnyítésekkel járult hozzá az újrakezdéshez. Így például nem kellett külön utánpótláscsapatot indítaniuk, ami jelentős szervezési és anyagi terhet vett le a vállukról.
Az edző arról is beszélt, hogy Battyánban működik például asztalitenisz, és különféle edzési lehetőségeket is biztosítanak. A kiszolgálóépületben magam is megnézhettem egy meglepően jól felszerelt edzőtermet, ahol súlyzók és különféle erősítőgépek sorakoznak. Mint megtudtam, a lányok számára is külön edzési lehetőséget alakítottak ki.
Tibor szerint a községben minden olyan sportkezdeményezés számíthat támogatásra, amely mögött valódi szándék és kitartás áll. Ha valaki komolyan szeretne foglalkozni valamelyik sportággal, és hajlandó tenni is érte, a vezetés partner a megvalósításban.
Talán ritkán gondolunk bele, milyen sokat jelenthet egy gyerek életében az edzője. Aki éveken át tanítja, biztatja, olykor fegyelmezi, és közben szinte észrevétlenül neveli is. A gyerekek a szeme előtt nőnek fel, s a sport mellett kitartást, tiszteletet, felelősséget is tanulnak tőle. Az utánpótlásedzők munkájának ezt az oldalát talán nem is méltatjuk eléggé, pedig az eredménye sokszor jóval túlmutat a megszerzett kupákon és a megnyert mérkőzéseken. Szakács Tibor és a battyáni fiúk története szép példája ennek.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/44. számában.
