Az újra összekovácsolódott család
Van egy hatalmas határkő az Ipoly partján, melynek a négy sarka tucatnyi kis palóc település, Panyidaróc, Vilke, Ipolytarnóc, Litke, Rapp és Kalonda felé mutat. Ettől a ponttól lett 1920-ban határfolyó az Ipoly, egészen a torkolatáig.
A Kalondán egykor az Ocsovaiak voltak a falu kovácsai, aztán ahogy házasodtak, a család fiataljai úgy szóródtak szét az említett településeken és kezdtek saját életet. De mindig összetartottak. Még a II. világháborút követő kitelepítések sem tudták őket teljesen szétszakítani, hiszen az akarat az összetartásra és az összetartozásra megmaradt. Az Újpesten élő Ocsovai András 1944. július 3-án született Panyidarócon, amely akkor még Magyarország része volt. 1948. november 19-én került családjával a lakosságcsere forgatagában Berkenyére. Az alábbiakban az ő emlékei elevenednek meg.
– Édesapám Kalondáról házasodott Panyidarócra, a szüleim az anyai nagyszüleimmel éltek egy házban. A családom „cseréje” már az utolsó telepítések közé esett. Valamilyen ok folytán Felső Antal nagyapám és felesége, Szabó Margit a „biztosan telepített” listára került, míg a szüleim telepítése bizonytalan volt. A sors úgy hozta, hogy a lakosságcserét bonyolító magyar megbízott gépkocsija a közelben meghibásodott, és édesapámhoz irányították javításra, ahol a szüleim megvendégelték. A fizetségre térve édesapám kérte a közbenjárását, hogy mi is a biztosan kitelepülők közé kerüljünk. Kérésének oka nagyapámék idős kora volt, de az is, amit a háború után a csehországi katonaságtól és a szlovákoktól elszenvedtek. Tehát felmenőim részben kitelepítettek, részben önszántukból lettek kitelepülők. Anyai ágon 4-5 családdal volt közös a sorsunk, apai oldalról csak mi települtünk át. A rokonság, a szomszédság és az ismerősök segítségével Losoncon költöztünk be a vagonjainkba. Édesapám két testvére elbújt a ládáink közé, és a határon átszökve elkísértek bennünket új lakóhelyünkre, Berkenyére. Maga a távolság nem nagy, 80-100 kilométer, az elszakítottságot a közben lévő határ okozta. Nagymamám a testvére, édesapám az édesanyja temetésére sem tudott azon átmenni. Ipolytarnócon, a határról hallgatták a 2-3, illetve a 4-5 kilométerre lévő kalondai és daróci lélekharangot. Apai ágon az én korosztályom igen szép számú (volt). Áttelepülésünkkel elszakadtunk a családi beszélgetések meghitt történeteitől.
A Kalondán élő Papp Ocsovai Andrea nem élte meg a kitelepítések és a lakosságcsere sorscsapásait, de idős hozzátartozói révén azok a nehéz évek nem merültek feledésbe.
– Még gyermek voltam, akkor mesélték, hogy eredetileg az én nagyapám is rajta volt a listán, de mivel a falu kovácsaként őrá szükség volt, nem vitték el, a testvérét viszont igen. Amíg lehetett, átjártunk hozzájuk látogatóba, viszont a szocializmusban szigorodtak a feltételek, és volt olyan időszak, hogy egy évben csak kétszer lehetett Magyarországra utazni. Így a személyes találkozók már a gyermekkoromban elmaradtak.
Majd a két kalondai unokatestvér, Ocsovai Dániel és néhai Nagy József elindították a családkutatást és a családi találkozók szervezését. Ennek már húsz éve. Azóta a kovácsok sarjai évi rendszerességgel, mindig más-más helyszínen, a Felvidéken vagy az anyaországban találkoznak. Mindenki ragaszkodik a gyökereihez, az anyanyelvéhez, így a Felvidéken maradt Ocsovaiak körében minimális az asszimiláció. A családtagok nagyjából 5%-a olvadt be a többségi nemzetbe. A találkozókon 50-70 rokon jön össze, és minden ilyen esemény során a családdal kapcsolatos új információk kerülnek a felszínre.
– A fényképalbumok, levelek, anyakönyvi kivonatok, a hozzáfűzött történetek szolgáltatják a család történetét. Általában elsőként a temetőben találkozunk a családból eltávozottakkal. Nekem, az áttelepítettnek, a síremlékek neveit olvasva 50-70 éves történetek elevenednek fel, a gyermekkor megélt és hallott eseményeiből – teszi hozzá András.
Az idén Kecskeméten gyűlt volna össze az egyre terebélyesedő Ocsovai család, ám a járvány miatt életbe lépett határzár révén mintha újra megelevenedne a múlt. A szétszakítottság érzése azonban a családban folyamatosan benne él.
– Gyakran beszélgetünk arról, hogy ki járt jobban? Akit vittek, vagy az, aki itt maradt? Kitelepítettként nekik is megvolt a maguk kálváriája, hiszen jó ideig hontalanok voltak. Erre azonban már csak az idős generáció emlékszik. A család tagjai Magyarországon jól beilleszkedtek, de a gyökereiket sosem felejtik, és a legifjabbaknak is átadják a család történetét. Mi viszont, akik a Felvidéken maradtunk, szinte mindennap a magyarságunk és az anyanyelvünk megtartásáért, a kollektív bűnösség ellen harcolunk, így a válasz kapcsán vegyes érzelmek munkálkodnak bennünk – hangsúlyozza Andrea, aki férjével karöltve a munkája során is a határon átnyúló kapcsolatok erősítéséért, a palócok összefogásáért fáradozik.
A kovácsok összetartó Ocsovai családja tehát elmondhatja: újra összekovácsolódott.
