Az iskola, mint valóság és emlék – szubjektív megközelítésben
Az ünnepek meghittségében, mint oly sok embernek, felidéződtek felmenőim, nagyapáim, nagyanyáim emlékképei, a boldog gyermekkori karácsonyok, és sok minden más is. Főként anyai nagyszüleimnél tartózkodtam sokat, és nem csak kisgyermekkorban, később is. Sokat meséltek nekem elemi iskolai éveikről, ami engem módfelett elragadott, mert szinte egy mesevilág bontakozott ki elbeszélésük nyomán.
Mindketten egy faluból, a gömöri Pelsőcről származtak, így ki tudták egymást egészíteni az önfeledt emlékezésben. Számomra azért is volt ez megkapó, mert a pozsonyi, mondhatni nagyvárosi, Duna utcai magyar iskola (ahová édesanyám és testvérei, valamint az unokatestvéreim is jártak), nyilván az idő elteltével, meg a hely és más dolgok vonatkozásában sem összevethető azzal, amit nagyszüleim úgy éltek meg, hogy feledni sosem akarták, és nem is tudták volna. S most, hogy nagyobbik gyermekem első osztályos lett, valahogy a felszínre kerülnek ezek az emlékek, amelyek úgy rakódnak egymásra, mint a fák gyűrűi, vagy a talajrétegek. Kamaszkoromban, vagy talán egy kicsit később, ezt-azt felvettem mesélésükből, akkor még magnóra, később más hanghordozóra, és szabadidőmben lejegyezgettem sok mindent, ami most, kis keresgélés után előkerült, talán azért is, hogy összefoglaljam egy elmúlt kor iskolai történetének kis szeletét. Sokak számára az ilyesmi csak valamilyen régi emlék (egy fénykép, egy tárgy stb.) nyomán lehet ismerős és konkrét, hiszen akik átélték, atélhették azt az időszakot, már nincsenek közöttünk.
Mint fentebb említettem, anyai nagyszüleim a gömöri Pelsőc községben születtek, s ott is jártak elemi iskolába. Pelsőc nem messze fekszik Rozsnyótól, egy hegyekkel körülvett völgykatlanban, gömöri viszonylatban nagy községnek számít. Trianon után ez a falu is Csehszlovákiához került és Plešivec néven élte tovább mindennapi életét.
Anyai nagyanyám – vagy ahogy Pelsőcön a nagymamákat hívják: mamakám – 1929-ben született, tehát az 1935–36-os tanévben kezdett iskolába járni. Vajon mi volt a helyzet, miután Csehszlovákiához csatolták a községet? A nagyanyámtól a következőket tudtam meg: Pelsőcön korábban csak egyházi iskolák voltak, s mivel akkor a falu 99 százaléka református vallású volt, ezért két református nagy iskola és egy kisebb katolikus iskola működött a faluban. Az egyházi iskolákat a saját egyházuk tartotta fenn, az állam szinte semmivel sem segítette ezeket az intézményeket. Mivel nagyanyám református családban született, református iskolába íratták be. Arra vonatkozólag, hogy milyen volt az első osztály és milyen volt a tanító, részletes felvilágosítást kaptam, miszerint a szóban forgó iskola a Sajó partján állt. Egy emeletes épület volt, amelyben az emeleten helyezkedtek el a tantermek a lépcső jobb és bal oldalán. Lent a földszinten pedig a tanító lakása volt, amely mai szemmel nézve is minden igényt kielégített.
Akkoriban betűket még kézjelekkel is kísérték. (Zárójelben jegyzem meg, hogy gyerekként anyámmal tanúja voltam annak, amikor Turczel tanár úr egyszer mosolyogva szintén erről beszélt, sőt el is „játszotta” a kézjeleket.) Ez nagyon érdekes, de persze ma már egy kicsit elavultnak hat, bár ki tudja... Szóval azt jelentette, hogy minden betűnek megvolt a maga kézjele vagy mozdulata is, hogy a sokszor libaőrzés után a padba beülő falusi vagy tanyasi nebuló gyorsabban az eszébe vésse a betűket, s hamarabb megtanuljon olvasni.
Hogy miként is zajlott le egy nap abban a régi iskolában, nos erre vonatkozóan is sok mindent megtudhattam. Például azt, hogy reggel fél nyolcra kellett az iskolába érni. (Gondolom itt csak a felkelés és az iskolába ballagás tempója határozta meg, hogy ki mikor ér be, nem úgy, mint az én „időmben” amikor egy kis hóesés nyomán megállt a pozsonyi közlekedés.)
Nem könnyű a mai pedagógusnak, hiszen nagyok az elvárások, az élet ugyancsak zaklatott, a gyerekeket olyan benyomások, kihívások érik, ami még egy-két évtizede is elképzelhetetlen volt. Hogy milyen lehetett az élete egy falusi tanítónak úgy kilencven éve, ez mama visszaemlékezéséből és jegyzeteimből kiderül. Ugyan hány gyerekkel foglakozhatott ez az Erzsike néni, aki a tanítási napot mindig egy népdallal kezdte? Párhuzamosan négy évfolyamot tanított és nagyon okosan beosztotta az idejét. Amikor az egyik osztály mondjuk felelt, addig a többinek csendes foglalkozása volt, fogalmazás, esetleg számtanpéldák megoldása. Az, aki ügyes volt és hamar elvégezte a maga feladatát, odafigyelhetett a szóbeli feleletekre és sokat tanulhatott az idősebbektől, vagy feleleveníthette az előző évfolyamok tananyagát.
A kedd számtanórával kezdődött. Különösen nagy súlyt helyeztek az egyszeregy megtanulására. Hangosan, egyszerre kellett ismételniük, elölről hátra és hátulról előre. Még álmunkból felkeltve is tudniuk kellett. Mamám leginkább a fogalmazást szerette. A földrajzot nagyon szigorúan tanították. Egy-egy országról sok mindent meg kellett tanulni, és pálcával megmutatni a térképen a fontosabb dolgokat. Sokszor a térképnek háttal állva kellett a pálcával mutogatni. Nagyanyám emiatt nagyon megutálta a földrajzot, és ha lehetett, valahogy mindig „elbliccelte”.
Régi filmeken gyakran látja az ember, hogy a kisdiákokat közönség előtt vizsgáztatják. Vajon szokás volt-e ez a magyar iskolákban is? Erre vonatkozólag a következőket jegyeztem fel mamám elmondása alapján: A félévi vizsgák mindig az osztályban zajlottak. Már napokkal előtte készültek erre, a folyosón alkalmi kiállítást rendeztek a szülők a tanító nénivel. Kis rajzaikat, kézimunkáikat mutatták be. A vizsga nagy napján elfoglalták előre kijelölt helyüket a község és az egyház elöljárói. Ott volt a bíró, a tanfelügyelő, az egyház részéről a tiszteletes urak, egy-két presbiter, meg a kurátor, aki tulajdonképpen még a papnál is „nagyobb” tisztséget viselt az egyházban, mondta nagyanyám, arról nem is beszélve, hogy a presbiter a mamám nagyapja, tehát végül is az én ükapám volt. Erzsike néni nagyon izgult, bár alaposan felkészítette a gyerekeket és arra kért mindenkit, hogy gyakran jelentkezzen. A magasba is emelkedtek a kis kezek, persze előre tudta, hogy kit fog kihívni. Az évzáró vizsga a templomban zajlott le, ott már a szülők, a nagyszülők és mások is jelen voltak. Továbbá az elöljárók közül is számosan megjelentek. Egyébként ugyanúgy zajlott le, mint a félévi vizsga. Mamám szerint az elemiben nagyon sokat tanultak, és a harmadik osztály végén már a római számokat is ismerte.
mesélte a mamám.
Ez volt az ún. első Csehszlovák Köztársaság idején. De mi történt 1938 után? Pelsőc Magyarországhoz került, s mint kiderült a visszaemlékezésből, ez nagy változást hozott az iskola életébe. Az első négy osztályt államosították, Erzsike néni pedig nyugdíjba ment. Az anyaországból Pelsőcre is tanítókat helyeztek, szétválasztották az osztályokat, és minden osztálynak saját osztályfőnöke lett. A nagymamámét Nagy Gerzsonnak hívták, aki az 1992-ben elhunyt Nagy Attila színművésznek, rendezőnek volt az édesapja. Mamám akkor nyolcéves múlt és különösebb emléke nem fűződött ehhez az időszakhoz. Azt viszont mondta, nem kellett szégyenkezniük, mert jól megtanulták a tananyagot. Gerzson tanító úr a fogalmazásait mindig kitette úgymond közszemlére. Ő már akkor sokat olvasott, hála Erzsike néninek, meg a családnak. Lassan közeledett a negyedik osztály vége, amikor el kellett dönteni: Rozsnyón pogáriban tanul-e majd, vagy a református nagyiskolában. Az egyház mindenképpen meg akarta tartani az iskoláját, ezért a pap, a tanító, a kurátor és a presbiterek sorba látogatták a református családokat és agitáltak a református iskola mellett. Persze nála vita nem volt, maradt, annyi ígérettel, hogy a tiszteletes úr külön is foglalkozik vele és még két-három gyerekkel. Átveszik a „polgári” anyagát és csak vizsgázni kell majd. Így is történt. Nagy gond nem volt, mert Jánosdeák Mátyás tanító úr mellett csak az nem tudott, aki nem is akart. Szinte mindent magas szinten tanított. Az ilyen különvizsgák abban az időben gyakoriak voltak.
1938-tól 1942-ig viszonylagos nyugalomban éltek, de utána már tornyosultak a felhők felettük. Egyre kevesebbet találkoztak a vizsgáztató tanárokkal. Az utolsó kötelező év, amit már Rozsnyón kellett volna elvégeznie, el is maradt a háború közelsége miatt. Ettől függetlenül nagyanyám külön is kihangsúlyozta, hogy nagy boldogság volt Pelsőcön iskolába járni, a közös kirándulások, a majálisok az iskolaudvaron csodálatosak voltak,
mesélte.
Sajnos nagyon sok embernek okozott mély fájdalmat és egész életre szóló traumát, hogy a háború miatt nem tanulhatott tovább. Másik, apai nagyanyám is kitűnő tanuló volt, sajnos ő sem tanulhatott tovább, de „kárpótlásul” sokat olvashatott és nagy gondot fordított gyerekei tanulására.
