A házasság nem játék, így nem mindegy, ki-ki hogyan éli meg élete nagy pillanatát, az esküvő és a lakodalom napját. Úgy, ahogy a világ sem olyan már, mint a szüleink és a nagyszüleink idejében volt, a lakodalmi szokások, az ifjú pár és a násznép igényei is változnak, de persze van, ami örök. Beszéljenek erről azok a csallóközi „szolgáltatók”, akik a háttérben azon dolgoznak, hogy ezek a pillanatok tényleg maradandóak és a lehető legszebbek legyenek.
A szocializmusban a pártállami ideológia és a városiasodás sem kedvezett annak, hogy az évszázados tradíciók, szokások, szakrális vonatkozások és a nemzeti összetartás megmaradjon. E tekintetben vidéken is érezhető volt egyfajta konformizmus, ami azzal járt, hogy a menyegzők során csak a legszükségesebb aktusok valósultak meg. Nyilván egyes régiók, tájegységek tekintetében más-más a „felhozatal”, de emlékeim szerint a nyolcvanas években kevés helyen történt, hogy vőfély tartotta volna „kézben” a lakodalom menetét, és még a kilencvenes években sem volt ez jellemző. Az utóbbi évtizedek szabadabb légkörében szerencsére újra nehéz elképzelni egy lakodalmat vőfély nélkül, aki hagyományos módon vezeti a lakodalmat, hiszen ő mégiscsak a „nép fia”. A modern kor és az újabb generáció elvárásai azonban egy rugalmasabb szószólót is „kitermeltek”, így az ezredforduló környékétől sokhelyütt, nyugati mintára, már tájainkon is ceremóniamester vezeti a lakodalmat, aki már a ruházatával is demonstrálja urbánus karakterét. Sklut Tibor, akit sokan önvédelmi oktatóként ismernek, már a nyolcvanas évek közepe óta vőfélykedik (igaz, volt egy hosszabb kihagyása), de ceremóniamesterként is helytáll, ha épp arra van igény.
40 évvel ezelőtt még az volt a szokás, hogy a család közeli hozzátartozója vőfélykedett, és én »betanultam« a bátyám lagzijába. Ekkor katona voltam, de ez a »szereplésem« olyan jól sikerült, hogy mire leszereltem, már több mint húsz felkérés érkezett a vőfélykedésre.”
Csölősztőn, a Kormorán szálló recepciósaként volt olyan hétvégém, mikor egy nap három lagzit vezettem le. Mikor egy hosszú szünet után újrakezdtem, »specialitásom« lett, hogy nemzetiségileg vegyes lakodalmakat vezetek le.
Ezt úgy is lehet érteni, hogy például poprádi a vőlegény és budapesti a menyasszony, akik mindketten Londonban ügyvédek. Ez egy konkrét példa volt. Most ezt összehozni úgy, hogy érthető, áttekinthető, humoros, modern, de egyben hagyományos is legyen, nem olyan egyszerű dolog, de nem lehetetlen. Óriási segítség számomra, hogy előzetesen egy kérdőívet töltenek ki a fiatalok, amely révén kiderül, mi az óhaj-sóhaj, mik az elképzeléseik”
– magyarázta Tibor, aki szerint fontos, hogy tudja, élnek-e a szülők, nagyszülők, van-e már gyerek, esetleg vannak-e a szélesebb családban, a násznép tagjai között haragosok, mert akkor nagyon sok kellemetlenség elkerülhető.
A szociális feszültségforrásokat ki kell iktatni. A munkám során ugyanis volt már olyan eset is, amikor a menyasszony gyermekét az egyik apa nemzette, a másik felnevelte, a harmadikkal pedig az ara éppen egybekelt... Egy másik alkalommal pedig azt tisztáztuk, hogy a menyasszony nem akar tányértörést… Tehát akkor nem lesz. Ugyanis volt már olyan élménye, hogy egy lakodalom során a „bezsongott” násznép, megalázva az ifjú párt, vagy negyven percen át rugdalta a tányérjukat.”
Tibor szerint nyitottnak, kreatívnak, egyedinek kell lenni, de sosem mehet ez a lakodalom rovására.
Vőfélyként nagyképűen egy mesterszakácshoz hasonlíthatnám magam. Az, hogy az adott este mit fogok »főzni«, az abból derül ki, hogy milyen a násznép. Jön az első kézfogás, beszélgetünk. Ott már látom, hogy milyen irrányba kell elindulni. Az utóbbi időben kezd elterjedni az az Amerikából indult szokás, hogy a menyasszonyt csak a templom kapujában láthatja meg a vőlegény. Ilyen esetben nem menyasszonybúcsúztatót tartunk, hanem fogadó verset mondunk. Sok esetben van gyertyatánc is, és főleg az ilyen nagy melegekben hasznos lehet, ha filléres elektromos gyertyákat alkalmazunk, hiszen így nem áll fönn annak a veszélye, hogy valami meggyullad, de a viasz sem csöpöghet az ünnepi ruhákra, amit ugye nagyon nehéz onnan levakarni. A menyasszonytánc is lehet tradicionális szokások függvénye, hogy »fizetett-e« avagy sem. Például Nagymácsédon természetes, hogy ott fizetett menyasszonytánc van, Királyhelmecen viszont fizetett menyecsketánc, ami szlovák hatásra utal. Keleten, a vegyes lakodalmakban előfordul az ún. »redovi«, azaz amikor éjfélkor egy komplett család (anyuka, apuka, gyerekek) táncol a menyasszonnyal, miközben kalapba gyűjtik a pénzt, s ott azután van a tányértörés.”
Tibor álláspontja szerint az a lényeg, hogy a vegyes lakodalomban mindkét tradíció jelen legyen, és ne a gyökértelenségbe torkolljon. Például szép szokás, és a magyar lakodalmakból már szinte teljesen kiveszett, amikor a népviseletbe öltözött hölgyek leveszik a menyasszony fátylát, miközben kórusban énekelnek, és szó szerint bekötik a fejét, azaz nem lesz már hajadon. Érdekes, hogy a legtöbb mai lakodalomban még mindig van éjféli menyasszonytánc, miközben a hozzá eredetileg kapcsolódó kontyolás már elmarad.
Nagyváradon voltam egy magyar–sváb lagziban, ott éjjel háromkor került sor a torta felszelésére. Egy ottani viszonyokhoz képest »pici« lagzi volt, kb. 350 fővel... Benyomták a négyemeletes tortát… Na, mondom, ezt mire szétmetélik, lemegy a nap. Erre visszanyomták, s kiderült, az egy makett volt, és a háttérben már volt egy felszeletelt torta, úgyhogy fantasztikusan megszervezték. Ott például olyan szokással is találkoztam, hogy a pohárköszöntő után, rögtön elején, a vendégek (mind a 350-en) a táncterem előtt földhöz csapták a poharat. Hát, jó drága szokás...”
A lagzi lényege, hogy ne potyogjon szét a lakodalom, vélekedik Tibor, aki szerint ehhez koordinálni kell a különböző tevékenységeket, például hogy mikor és hol lesz a fotózkodás, vagy a gratuláció nem a templomban lesz, „csak” a kultúrházban. Ha a vőfély ezeket mind elmondja, akkor egy óriási terhet vesz le a fiatalok válláról. Azonban semmit sem szabad erőltetni, mert nagyon fontos, hogy a jelenlévők lazák maradjanak, teret és időt kell hagyni az ismerkedésre, a táncra, a mulatságra és az étkezésre.
Hála a teremtőnek, én már (Szlovénián kívül) a történelmi Magyarországhoz valaha tartozott részek mindegyikében vőfélykedtem. Például Őrvidéken még schillinggel fizettek, és az osztrák vendégek azt hitték, hogy nekik kell engem kifizetniük, és amikor hazafelé mentek, a zsebembe dugdosták a pénzt (majd háromezer schilling jött össze csak így »pluszban«, ami azért akkoriban nem volt kis összeg)”
– emlékezik Sklut Tibor.
Ami a lakodalmi ételeket illeti, a tyúkhúsleves ma is meghatározó eleme az ebédnek. A régi tradicionális magyar lakodalmak főétele azonban a disznótoros volt, hiszen akkor még nem a nyár kellős közepén volt a legtöbb lagzi, hanem Szent Mihály napja környékén, vagy Szent György napja után. Nagykéren voltam egy gyönyörű nagy lakodalomban, ahol a komplett fölszolgálást, a szakácskodást, a pincérkedést, a borgazdai szerepkört a tágabb rokonság »vitte«, ingyen. Mohácstól nem messze pedig kemencében sütött, 24 féle ízű rétes volt az uzsonna. Talán a nap óráinak számára utaltak ezzel. Voltak ott bunyevácok, rácok, svábok, magyarok, tehát az is nemzetiségileg nagyon vegyes közeg volt. Sajnos egy székelyföldi tradicionális lakodalomba még nem jutottam el, de remélem, ami késik, nem múlik. Kárpátaljai lakodalomban is voltam, igaz, a háború miatt azt Pilsenben tartották, de hatalmas volt az összetartás. A 90 éves dédmama azt mondta, figyeljem meg, itt lesz mindenki. És valóban ott voltak Zürichből, Bakuból és mindenhonnan. Igazán példát vehetnénk róluk. Nálunk, ha egy kis dolog miatt valaki összeveszik a rokonával, akkor már a lagziba sem megy el…”
