Ahol megszólal a múlt - Majoros Jácint példátlan gyűjteménye - Képgalériával
Mintha minden egyes tárgy mesélne és általuk még múltunk egy töredéke, őseink emléke is megelevenedne – ez az ember érzése, mikor megpillantja Majoros Jácint páratlan gyűjteményét, amely az egykori lévárti katolikus iskola épületében kapott helyet.
A több évtizede elhagyatottan álló, már szinte pusztulásra ítélt épületet önerőből vásárolta meg és újította fel televíziós kollégánk, aki felmenőihez hasonlóan méhészettel is foglalkozik. A gömöri kerámiát középpontba állító tárlat mellett tehát egy méhészeti skanzen és egy apiterápiás ház is létesült a telken, amely a jövőben a régi mesterségek iránt érdeklődők és a kikapcsolódni vágyók kedvelt célpontja lehet Gömörben. Mindezekről a gyűjtemény gazdája, Majoros Jácint mesélt hetilapunknak.
Mikortól gyűjtöd a különböző régiségeket és honnan jött az ötlet, hogy ezeket a nyilvánosság számára is bemutasd?
Egyszerű parasztcsaládból, munkáscsaládból származom és rengeteg dolog megmaradt a nagyszülőktől, dédszülőktől. Régen gyakorlatilag mindenük megvolt az embereknek, mindent sajátkezűleg csináltak, és ezek a használati tárgyak valahogy megőrződtek. Sokáig Deresken, nagyapám szülői házában voltak a bútorok, kerámiák és a szerszámok egy része. Majd ez folyamatosan hazakerült, és tovább folytattam a gyűjtemény bővítését, amely így egyre nagyobb lett. Odáig „fajult” a dolog, hogy a pincétől a padlásig, a garázson át a teraszig, sőt az utóbbi időben már a lakásban is felhalmozódtak ezek a tárgyak és már alig fértünk el tőlük. Ekkor jött a gondolat, hogy hozzunk létre egy olyan helyet – nevezzük múzeumnak, tájháznak, látványtárnak, vagy bárminek –, ahol mindezt meg tudjuk mutatni másoknak is.
Több éven át próbáltunk ennek a célnak megfelelő épületet találni. Tornalján nem jártunk sikerrel, majd pár éve adódott a lehetőség, hogy itt Lévárton megvehettük az egykori iskolaépületet.
Az iskola 1926-ban épült, valamikor a hetvenes években szűnt meg, s azóta sorsára hagyták, semmilyen állagmegóvást nem hajtottak végre rajta. Mire sikerült az adásvételi szerződést minden részről aláírni, addigra sajnos beomlott a tető, ezért egy teljesen új tetőszerkezetet kellett emelni. Az elmúlt két év során az épület egyik felét, ahol maga az iskola működött, sikerült felújítani. Mindezt bármilyen anyagi támogatás és külső hozzájárulás nélkül, önköltségen, sokszor a konyhapénzből elvéve. Amit lehetett, magunk próbáltunk megcsinálni, helyrehozni. Idén tavasszal sikerült a helyiségeket kivakolni, kimeszelni és elkezdődött a belső terek berendezése. Közben elkészült a kinti méhészeti skanzen, az apiház és egy kemence is, amelynek éppen a kiégetése zajlik a napokban.
Honnan a gömöri kerámia iránti szeretet és vonzalom?
Egyrészt nagyon szép a gömöri kerámia. Azt tudni kell, hogy Gömörben több mint 30 településen dolgoztak fazekasmesterek. Az egyik központ a Rimaszombattól északra fekvő szlovák települések, Fazekaszsaluzsány és környéke volt, a másik pedig itt a Turóc mentén, Deresk, Lévárt, Süvete, Melléte, Gice, Lice települések. Dereskben például az 1900-as évek elején szinte minden második házban foglalkoztak cserépedények készítésével. Nagyapám, Viczén István fazekasinas volt, de végül fazekasmester nem vált belőle, mert jött a háború, és kitelepítették őket Csehországba kényszermunkára. Amikor hazajöttek, szövetkezetesítés volt, úgyhogy már nem tudott ebben a szakmában érvényesülni. Azt sem tudjuk, hogy maradt-e fenn olyan edény, amit ő készített. Gyerekkoromban gyakran mesélte, hogyan rakták meg a régi lovas szekereket több száz cseréppel úgy, hogy azok közül egy sem tört el, míg az akkori mezei, köves utakon leértek az Alföldre, ahol aztán eladták őket.
Mennyi darabból áll a gyűjtemény?
A kerámiagyűjteményünk mintegy 900-1000 darabot számlál – ennek nagyjából fele gömöri kerámia, főként dereski vagy lévárti. Itt mindennapi használatra készítettek korsókat, kancsókat, köcsögöket, tejesfazekakat, vagy ún. nagy vászonfazekakat. De vannak kéménycserepek Rozsnyóról és Murányból, illetve vannak különböző dísztárgyak és kerámiák Miskolc környékéről, Bélapátfalváról, Hollóházáról és a Nyírségből. Tulajdonképpen minden egyes tárgynak megvan a maga története.
A kerámián kívül mi minden található még itt?
Az előtérben helyet kaptak a régi cipész, kovács, asztalos, bádogos szerszámok. A harmadik helyiség pedig a kinti méhészskanzenhez kapcsolódik. Ez tulajdonképpen egy emlékszobája nagyapámnak. Ott találhatók az ő kitüntetései, elismerései, amiket méhészként és lektorként szerzett. Itt láthatók a régi méhészeszközök, szerszámok, korabeli fényképek, újságok, könyvek. Kint egy fedett terasz alatt pedig a régi pergetők, szalmából készült kasok, kaptárak, köztük dédapám fakaptára 1912-ből. Helyszűke miatt kintre szorult dédanyám szövőszéke is, amelyhez viszont minden kellék (gereben, tiló, fésű, rokka, csörlő) megőrződött, ami a kender feldolgozásához szükséges volt. Természetesen mindent kezeltem méhviasszal, a restaurátori munkát is magam végeztem el, ami szintén sokáig tartott. Mint ahogy az is, míg minden a helyére került, de szeptember végére készen lett.
Egy előzetes egyeztetést követően szívesen fogadunk bárkit, aki megtekintené a gyűjteményt.
Biztosan büszkén tekintenek le odafentről az elődök…
Bízom benne. Amikor az ember ide bejön, kicsit ki tud lépni a hétköznapokból és átszellemülhet. Számomra felemelő, hogy visszanéznek rám azok a tárgyak, amelyeket nagyszüleim, dédszüleim, sőt ükszüleim használtak. Ha látnák, hogy mit sikerült itt összehozni, talán ők is örülnének, s ahogy mondani szokták, olyankor az ősök szelleme megnyugszik és békére talál.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/40-es számában.
