Ahol a gyökereink élnek – pozsonypüspöki emlékezik
Vannak sebek, amelyeket az évtizedek sem gyógyítanak be, ám a hűség és az összetartozás a legnagyobb igazságtalanságon is felülkerekedik. Amikor Pozsonypüspöki közössége fejet hajt a kitelepítettek emléke előtt, nemcsak a veszteséget siratja, hanem a megmaradást is ünnepli. A faluból kitelepítettek emléke ma is élő lelki kapocs, amely arra tanít, hogy a hitet és a szülőföld szeretetét semmilyen politikai akarat nem veheti el az embertől.
Idén is a Városi Kulturális Napok keretében került sor Pozsonyüspökin a Felvidékről kitelepítettek emléknapjának megtartására. A megemlékezés a megbékélés jegyében tartott szentmisével indult, amelyet Vadkerti József esperesplébános celebrált. A szentmise után az ünneplő gyülekezet az iskolakertben lévő kopjafánál emlékezett meg a szülőföldjükről elűzött, otthonaiktól megfosztott hajdani püspöki lakosokról.
A megbékéléshez mindig két fél kell
A megemlékezőket Foglszinger Attila, a Csemadok helyi alapszervezetének elnöke üdvözölte.
Az emberi élet legfontosabb alapkövei az otthon, a szülőföld és a biztonság. Ha ezeket elveszítjük, a jövő bizonytalanná válik, a múlt pedig fájdalmas sebbé – kezdte ünnepi beszédét a kopjafa árnyékában Pék Zoltán önkormányzati képviselő, majd azzal folytatta, hogy mindaz, ami 1947-ben zajlott le, egy több éves folyamat betetőzése volt. A Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat már az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram kollektív bűnösnek kiáltotta ki, és erre hivatkozva rendelték el jogszabályaikat."
– A kormányprogramban célként megfogalmazott „tiszta szláv nemzetállam” létrehozásának vágya egyet jelentett a német és magyar kisebbséghez tartozók állampolgárságának elvesztésével, állásukból való elbocsátásukkal, a birtokukban lévő földek és lakóingatlanaik állami kisajátításával – mondta az ünnepi szónok, hozzátéve, nyugdíjra nem voltak jogosultak, anyanyelvüket nem használhatták az iskolákban és a közintézményekben.
A munkaerőhiány mérséklését célzó közmunkaprogram következtében a cseh országrészekbe hurcolt magyarokat a cseh gazdák zömmel mezőgazdasági cselédként alkalmazták, de országon belüli belső áttelepítéseket is végrehajtottak, mely során az addig színmagyar vagy túlnyomóan magyar többségű településekre észak-szlovákiai kolonistákat telepítettek be.
Az ilyen betelepítéseknek Pozsonypüspöki is részese volt – mondta az ünnepi szónok, hozzátéve, a lakosságcsere-egyezmény keretein belül a csehszlovák fél nemcsak arra kapott jogot, hogy a Csehszlovákiába való áttelepülést a magyarországi szlovákok közt szabadon propagálhassa, hanem arra is, hogy szabadon dönthessen a kitelepítésre ítélt felvidéki magyarok kijelöléséről."
Aki maradni akart, annak reszlovakizálnia kellett. Ezeket a nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették, de a nemzetiségeket érintő Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezésére azóta sem került sor, mondta Pék Zoltán.
– Botrányos és felháborító, hogy ezek még ma is hatályban lehetnek, hogy érvényességükre hivatkozva ma is embereket fosztanak meg jogos tulajdonuktól, aki pedig megkérdőjelezi nyilvánosan a dekrétumok érvényességét, azt büntetéssel fenyegetik – mondta, hozzátéve, a felvidéki, köztük a pozsonypüspöki magyarok is már évtizedek óta hiá-ba várják a bocsánatkérést a meghurcoltatásokért.
A megbékéléshez mindig két fél kell. Bizakodunk, hisszük, sor kerül erre nálunk is. A cseh parlament már évekkel ezelőtt megtette ezt a meghurcolt német polgártársaik irányában"
– fogalmazott Pék Zoltán, de a mi megbékélési kérelmünk mindeddig süket fülekre talált.
Mint mondta, ilyentájt, az emlékezés kapcsán mindig felmerül benne a gondolat, vajon milyen lenne a püspöki közösség ma, ha a szülőföldjükről elüldözött magyarok itt maradtak volna, és vajon ő maga, hogyan döntött volna egy ilyen helyzetben.
– Előttem a nyilatkozat, aláírom vagy mennem kell. Vállalva a kegyetlen körülményeket s a bizonytalanságot, elveszítve mindent, ami eddigi életem része volt. Ők úgy döntöttek, hitük, magyarságuk mindenek fellett. Maguk mögött hagyva mindent, kitartottak, hűek maradtak nemzetükhöz – mondta az ünnepi szónok, hozzátéve, a meghurcolt püspökiek elszántságára nagy szükségünk lenne ma is. Ha tanulunk tőlük, és megerősödünk magyarságunkban, ha nem nézzük tétlenül rohamos fogyatkozásunkat, ha teszünk mindazért, amit örökül hagytak ránk – mondta –, akkor a kálváriájuk nem volt hiábavaló.
Az ünnepi beszéd után került sor az emlékezés koszorúinak elhelyezésére a kopjafánál. Az ünnepi megemlékezést megtisztelte jelenlétével Szebelédi Kata, Magyarország ideiglenes ügyvivő asszonya, a Katonai Attasé Hivatal képviseletében Gombos Tamás őrnagy, a kitelepítettek nevében Vitéz Szelepcsényi Sándor, valamint Pozsony megye alelnöke, Martin Kuklovský, Roman Lamoš Pozsonypüspöki polgármestere, illetve Kristián Kevický alpolgármester. A megemlékezést a pozsonypüspöki magyar alapiskola diákjainak szavalata és éneke tette még ünnepélyesebbé.
Pozsonypüspöki magyarságának megmaradásáért
Délután a Vetvár kultúrházban adták át a Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért elnevezésű Csemadok-díjat. Az ünnepi esemény már 2011-től része a Kitelepítettek Emléknapjának. Ebben az évben a díjat Csóka Rozália vehette át a Csóka család nevében.
A Csemadok hosszabb ideje értékeli azokat, akik a közösség hatékonyabbá tételéhez nagyban hozzájárulnak. Az alapszervezet vezetősége nevében Nagy Elza méltatta az idei díjazottat. Mint mondta, alapszervezetükben mindenkinek megvan a maga szerepe, feladata és felelőssége, s ezeknek a feladatoknak az ellátása mindenképpen dicséretet érdemel.
– Különösen akkor, ha ez a tevékenység nemcsak egyéni szinten jelenik meg, hanem a család apraja-nagyja bekapcsolódik a munkánkba, példaértékűvé téve szervezetünkhöz fűződő kapcsolatukat – fogalmazott Nagy Elza. Mint mondta, az idei évben a Csemadok-díjat a Csóka család nevében Csóka Rozália veheti át.
– Rajta keresztül köszönjük meg a háromgenerációs család munkásságát, támogatását, aktív részvételüket rendezvényeinken, segítségüket azok kivitelezésében, a megvalósításhoz szükséges anyagi hozzájárulásukat.
Mint mondta, a Csóka család magatartása példamutató abban, ami a közösségi élet lényege, az emberi kapcsolatok ápolásában, a közös célok megvalósításában, amit az összetartozás élménye sző át.
– A Csemadok nagy családjához való tartozásukat, örömteli eseményeinek fontosságát felismerve élik mindennapjaikat, s azon belül a szervezetünkben eltöltött időt – mondta Nagy Elza.
A díjátadó után a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes fergeteges műsorát láthatták a jelenlévők, majd Takács András nyugalmazott koreográfus és néptáncgyűjtő újonnan megjelent Néptánckultúránk bűvöletében című könyvével gratulált a díjazottnak és a Szőttes vezetőjének. A kötet a magyar néptánckultúra bűvöletében eltelt 75 évnyi szolgálati idő emlékezetes pillanatait, fontosabb eredményeit és tapasztalatait, gyümölcsöző együttműködéseit idézi fel.
Megjelent a Magyar7 2026/41.számában.
