A tulipános ládák őrei

A mátyusföldi Alsószeliben egy szép családi ház rejti azt a műhelyt, ahol két tehetséges fiatal keze alól különböző varázslatos tárgyak, bútorok, lócák, kelengyés ládák, ékszerdobozok kerülnek ki nap mint nap. A Vakegér műhely megálmodói és tulajdonosai – Rakoncza Gabika és Varjú Árpád – egy párt alkotnak. Az életben, a munkában és a hobbijukban is egymás alfái és omegái.

Árpi asztalosmester, aki életet ad a faanyagnak és mesterien szép dolgokat alkot belőle, a tárgyak a lelküket azonban Gabikától kapják, aki hihetetlen tehetséggel fest bármilyen kívánt motívumot az Árpi által elkészített darabokra. Bár a fiatal pár képes elkészíteni a kerti bútoroktól kezdve a kis sámlin keresztül a lakásdekorációig bármit, abban megegyezünk, hogy a legkülönlegesebb darabok mindenképpen a magyaros, erdélyi vagy székely motívumokkal díszített tulipános ládáik, amelyeket különböző méretben készítenek el.

Kevesen tudják, hogy a Vakegér műhelyből származó tulipános ládák mára már az egész Felvidéken jelen vannak, hiszen a Cseperedő program megrendelésére Gabika és Árpi készítették el azokat a hatalmas, játék- és hangszertartó tulipános ládákat, amelyeket a Ringató foglalkozások háziasszonyai kaptak használatba. Mint mondják, a 33 láda elkészítése azért nem volt gyerekjáték, kicsit el is fáradtak a sorozatgyártásban és festésben, de jól esik belegondolni abba, milyen szép és nemes útra indultak el a ládikák a műhelyből.

Gabikával és Árpival egy csütörtöki este ülünk le beszélgetni azon a szép kis teraszon, amelynek a bútorzata szintén a Vakegér műhelyből került ki. A fiatal pár már kikészített egy-két raktáron lévő kelengyeládikát, ékszeres dobozt és azokat a szakkönyveket, amelyekből a mintákat és a különböző technikákat szokták tanulmányozni. Mosolyogva mutatnak egy hihetetlen szépségű ládikót, kalotaszegi díszítéssel, amelyet megbűvölten nézegetek. Gabika elmeséli, a kalotaszegi minta roppant bonyolult, a ládika megfestésére a Mátyus néptánccsoportban a párja motiválta őt, aki nagyon kedveli az erdélyi Méra motívumvilágát.

Hozzáteszi, ki sem tudnák számolni ennek a ládikának az árát, hiszen csak a festési folyamat huszonhét órán át tartott. Egyébként az utóbbi időben nagyon sok ládikát készítettek, különböző mintázatokkal, mosolyogva mondják, hogy a néptánccsoport tagjai közül többnek a közelmúltban volt az esküvője, így a kelengyés ládák ajándékba is készültek. A tulipános ládikák egyébként reneszánszukat élik, jegyzi meg Gabika, hozzátéve, hogy valójában az összes népcsoportnak, vagy akár régiónak megvan a saját népi motívuma. A motívumok mindig szimbolizálnak valamit. A tulipán például a magyar népművészet legrégebbi díszítőeleme, kimondhatatlanul sok formája van, szirmai hasonlítanak a női test kontúrjához, ilyen esetben a nőiességet, termékenységet jelképezi. A szív és a tulipán együttes megjelenése szerelmi üzenetet hord magában, a megfordított szív a férfit ábrázolja. A fiatal pár elmondja, ha éppen kirándulni mennek, akkor is figyelik a mintákat, és szívesen tanulnak szakemberektől, de autodidakta módon is képezik magukat.

Árpi és Gabika is tanárember, a vágai alapiskolában oktatják a nebulókat. A Vakegér műhelyben folyó munkát mindketten olyan hobbiként ítélik meg, ami kikapcsolja, feltölti és kiegészíti őket, teljessé teszi az életüket. Árpi három szakkal rendelkező pedagógus, aki annak ellenére sem adta fel a tanítást, hogy asztalosi végzettsége is van.

Elárulja, mindig nagy vonzalmat érzett a zene és a fizika iránt, így a középiskolából kikerülve ezt a szakpárosítást választotta volna magának, de akkoriban még nem lehetett ilyen szinten variálni a humán és a reál tárgyakat.

– Mivel nagyobb rocker voltam, mint fizikus, így lett belőlem zene–angol szakos tanár – meséli Árpi, aki azért nem adta alább, beszélgetésünk előtt két héttel sikeres államvizsgát tett fizikából is a nyitrai egyetemen. Megtudom tőle, az első letanított tanéve után el kellett ismernie, hogy a tanárkodásból nagyon nehéz egy szilárd egzisztencia megteremtése. Így az egyetemi végzettséggel rendelkező fiatalember elment szakmát tanulni, és a hidaskürti magán szakközépiskolában el is végezte az asztalosi szakot. Jelenleg mindkét szakmájában dolgozik, az iskolában férfiemberként úgyis fehér hollónak számít, a gyerekek pedig nagyon örülnek, hogy technika órán nemcsak elméleti tudást kapnak, hanem fúrnak-faragnak, apró játékokat, dekorációkat készítenek az „asztalos-tanító bácsival”. A vágai iskola előtt ékeskedő két kopjafa is Árpi és Gabika, valamint a készítési folyamatokba besegítő diákok keze munkája.

Gabika magyar-német szakos pedagógus. Kérdésemre, hogyan lett belőle csodás ábrákat festő művész, nagyot nevet, és elmondja, soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szinten fog rajzolni és festeni, valamint külön kis „műterme” lesz a házban, ahova alkotói magányba vonulhat. A tehetséget akkor fedezte fel magában, mikor Árpival való megismerkedésük után érdeklődni kezdett a pirográfia iránt. A fába való égetés már hozta magával a festést is. Kezdetben kavicsokra festegetett, majd díszíteni kezdte az Árpi által előállított bútorokat, tárgyakat. Gabika kacagva rántja le a titokról a leplet, hobbivállalkozásuk neve azért lett Vakegér műhely, mert Árpi így becézgette őt rövidlátása miatt.

A fiatal lány nagy kihívást és kreatív erőket fedezett fel a festésben, ő az, aki nyitottabban fogadja a megrendelőik kívánságait, mert úgy véli, ezzel állandóan fejlődik, hiszen mikor egy-egy újabban divatos mesefigura vagy mintázat megfestését kérik tőle, annak alaposan utána kell néznie.

Termékeiket szívesen mutatják be a mátyusföldi őstermelői piacokon vagy vásárokon is, de az emberek többsége már kész elképzeléssel és kívánsággal fordul a Vakegér műhely felé, bízva abban, hogy a tulipános ládák őrei minden otthonba szépséget visznek munkájukkal.