A természet őszinte és igaz – interjú Gaál Lajossal
Vannak, akiknek a természet nem pusztán környezet, hanem élettér, tanító és menedék egyszerre. Gaál Lajos rimaszombati barlangkutató évtizedeken át ilyen mély kapcsolatban élt a természettel, és munkájával csendben, de következetesen szolgálta a megismerését és védelmét. Ezt ismerte el életműdíjjal Besztercebánya megye, amelynek elnöke, Ondrej Lunter adta át az elismerést. Az alábbi interjúban Gaál Lajost pályájáról, hitvallásáról és a természethez fűződő mély kapcsolatáról kérdeztük.
Kezdjük az elején. Emlékszik arra a pillanatra, amikor először érezte meg, hogy a természet – azon belül is a föld alatti világ – az élete része lesz?
Több sem kellett nekünk, a bátyámmal és néhány barátunkkal motorbiciklikre pattantunk és rövidesen ott álltunk a barlang előtt. Az ominózus hasadékot pedig addig ütöttük-vertük, amíg át nem préseltük magunkat rajta. A járat ugyan nem volt hosszabb tíz méternél, de a felfedezés magasztos élménye, az érintetlen természet kisugárzása akkora nyomot hagyott bennünk, hogy a következő évben a kis csapat már a Szlovák Szpeleológiai Társulat tagja lett. Természetesen akkor még nem sejtettem, hogy a barlangok milyen mértékben fogják befolyásolni az életemet. Abban viszont kulcsszerepet játszottak, hogy a rimaszombati gimnázium után geológia szakra jelentkeztem. Azt hittem, hogy ha a barlangok kőzetekben jönnek létre, a földtan tudománya fedi fel előttem a föld alatti világ rejtelmeit. Idővel azonban rájöttem, hogy a karsztokat és a barlangokat a geomorfológia, vagyis felszínalaktan vizsgálja, amely a földrajztudományok része. Persze nem bántam meg a választásomat, hiszen az évek során a geológia is tömérdek izgalmas pillanatot hozott számomra.
Ha nem erre a pályára tereli a sors, akkor mi az, amivel szívesen foglalkozott volna?
Megtörténik, hogy a hímek egy-egy kecsesebb nőstényért nézeteltérésbe keverednek, de amolyan „ki a legény a gáton” alapon, egyenlő eséllyel. Fontos, hogy csak erős géneket adjanak át. A ragadozók is elejtik zsákmányukat, de nem használnak távcsöves puskát, minden élőlénynek megadják az esélyt a menekülésre. Valahogyan több igazságot, tisztességet láttam a természet működésében. Az élővilág évmilliók során kialakult rendszereit, az ún. ökoszisztémákat és az élet mindennapjait genetikai kódok irányítják, amelyek többé-kevésbé tökéletesen működnek. Vagyis az ősidők óta fennálló természetes folyamatok a legstabilabbak. Ez az emberre is vonatkozik, hiszen biológiailag része a természetnek. Természetes folyamat például a genetikailag összetartozó közösségekbe, a nemzetekbe való tömörülés, de kevésbé stabilak a mesterségesen létrehozott csoportosulások, például a politikai pártok. Az idősebb generáció még emlékszik a „Világ proletárjai egyesüljetek” kommunista jelszóra, ami valójában sohasem működött. Természetes folyamatnak tekinthető egyes állatfajok vonulása, az ember esetében a fiatalok utazási vagy felfedezési vágya, de természetellenes a spekulatív migráció, amely ráadásul megbontja egy-egy genetikailag összetartozó közösség rendjét, jól működő szokásrendszerét. A természet törvényeinek alaposabb ismerete bizonyára jobb döntésekre ösztönözne néhány politikust is.
Megtapasztalt olyan élményt a föld alatt, amely különösen mély nyomot hagyott a lelkében?
Éppen ez vonzza az embert. Néha váratlan pillanatok váratlan eseményei feszítik pattanásig az idegrendszeredet. Volt, hogy beszorultam egy alacsony járatba, s mivel még a lámpám is kialudt, őrjítő volt az a sötét bezártság; de mentettünk már törött lábú barlangászt, vagy félholtra fáradt kutatót, egy mély zsomboly álfeneke is beszakadt alattam; egyszer pedig egy alpesi vízbetörés több száz méter mélységben zárt el a külvilágtól, sőt sikerült találkoznom a bánya „kísértetével” is. Mindezeket leírtam egyik könyvemben, A csend végtelen volt és sötét címűben, amely a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben.
Mi inspirálja? A felfedezés izgalmát vagy a dokumentálás pontosságát érzi közelebbinek?
Fiatal korában az embert ösztönösen hajtja a felfedezés utáni vágy, amikor pedig alaposan „kibolondulta” magát sárban-vízben kúszva, akkor kezd felfigyelni a barlang rejtett kincseire: az üreg keletkezésének és fejlődésének fennmaradt nyomaira, a ritka ásványokra, az értékes régészeti leletekre, a föld alatti környezethez alkalmazkodott apró gerinctelen állatkákra, amit mind-mind értékelni és aprólékosan dokumentálni kell, beleértve a feltárt barlang térképének elkészítését is. Ma már elmondható, hogy az ember csaknem mindenütt járt a Földön és azon is túl, a mély tengerekben, a hegységek csúcsain és az űrben, már csak néhány barlang maradt ismeretlen számára. Annak ellenére, hogy az utóbbi húsz-harminc évben rengeteg barlang került feltárásra, még további generációk számára is maradt felfedezni való.
Munkája során hosszabb ideig dolgozott Liptón. Hogyan emlékszik erre az időszakra? Milyen volt a kapcsolata a szlovák kollégákkal?
Főleg védelmi övezetek létesítése, nyílások lezárása, szennyezések eltávolítása, őrszolgálat koordinálása és mindennemű barlanggal kapcsolatos tevékenység elbírálása tartozott a munkakörömhöz, de végeztünk tudományos kutatómunkát és víznyomjelzéseket is. Kiváló nemzetközi kapcsolatokat sikerült kiépítenünk, szinte évente részt vettünk tudományos konferenciákon, szimpóziumokon számos országban. Jómagam 11 éven keresztül töltöttem be a Nemzetközi Barlangtani Unió nemkarsztos barlangjaival foglalkozó bizottságának a titkári posztját. Liptón nagyon jól tudták, hogy magyar vagyok, őket azonban a szakmai felkészültség és az elvégzett munka érdekelte. Mindnyájan szívvel-lélekkel tettük a dolgunkat, hiszen ez volt a hobbink is, és ez összekötött bennünket. Esti beszélgetések alkalmával nagy ritkán szóba került az itteni magyarok sorsa, a tájékozottabbak azonban szolidárisnak mutatkoztak. Néha az volt az érzésem, hogy Beneš és társai mohó országfoglaló politikája, majd jogtipró dekrétumai nemcsak a magyaroknak, de a tisztességes szlovákoknak is gondot okoztak. Számos intézkedés hátrányosan érinti az ország déli részét, sőt ezzel kapcsolatban átgondolatlan, kapkodó politikai döntések is születnek, amelyek senkinek sem használnak, csak fokozzák a két nép közötti feszültséget. Ennek napjainkban is tanúi lehetünk.
Idén lesz a Domica-barlang felfedezésének 100. évfordulója.
Igen, a Domicát 1926-ban fedezték fel. Igen sok energiát fektettünk ennek a csodás barlangnak a megismerésébe, védelmébe és hasznosításába. Mivel a barlang összefügg az Aggteleki-karszton található Baradlával, a magyar kollégákkal több sikeres uniós pályázatot valósítottunk meg. Magyar nemzetiségemnek köszönhetően sikerült gyümölcsöző kapcsolatot kiépíteni az Aggteleki Nemzeti Park munkatársaival. 2014-ben Gruber Péter igazgatóhelyettessel például összeállítottuk a Domica–Baradla-barlangrendszer több mint ötszáz oldalas monográfiáját 32 szerző bevonásával, és 2017-ben kiépítettük mindkét barlang gyógyászati hasznosításának infrastruktúráját. A barlangrendszer jelenlegi hossza mára már meghaladja a 31 kilométert. Izgalmasak voltak a víznyomjelzések is, amelyek során sikerült kideríteni, hogy a Kecsőn végigcsordogáló patak egy része a föld alá bukik és a Baradla alsó szintjének vízhálózatát gazdagítja. Hozzátenném, ezért is volna égető szükség Kecső község kanalizációjának kiépítésére, hiszen szennyvize máig a patakban köt ki.
Van-e olyan be nem teljesült terv, amelynek a megvalósulása máig foglalkoztatja?
Az utóbbi esetében hála Orosz Örs tettrekészségének legalább az ottani 17. századi vasolvasztó romjait sikerül megmenteni. Ez jó érzéssel tölt el. Aggodalomra adnak okot a környezetvédelmi tárca szakmaiatlan, meggondolatlan beavatkozásai, amelyek nyomán számos kiváló igazgató és szakember volt kénytelen távozni. Megnyugtató viszont a cserkészet virágzása, amit Rimaszombatban a másfél éve, százéves korában elhunyt Kálmán Laci bácsival indítottunk újra 1990-ben. Hatalmas örömforrás számomra az unoka látogatása, a kertészkedés és a baráti beszélgetések a jó egri borok mellett.
Megjelent a MAGYAR7 5. számában.
