A televíziózás közösségi munka
Tizenkilenc éve dolgozik a helyi televíziónál. Bár képességei, szakmai felkészültsége alapján megállná helyét a nagy csatornáknál is, sosem vágyott el Szőgyénből. Riporter, műsorvezető, szerkesztő, operatőr, vágó egy személyben. És ízig-vérig lokálpatrióta. Melecsky Beátával beszélgetünk.
Szülésznőként hogyan kerültél a televízió közelébe?
A lányom születésekor hazakerültünk Szőgyénbe. Kilenc év pozsonyi lét után szinte újraismerkedtem a szőgyéni falusi közeggel. Akkoriban keresett fel Méri József alpolgármester, hogy kábeltelevíziós rendszert építenek a községben, és szeretnének helyi adást indítani. Szükségük lenne valakire, és rám gondoltak. Meglepődtem, de érdekesnek találtam, ezért igent mondtam. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, mit kell tudnia egy televíziósnak. Csak a szerepléshez volt némi közöm, hiszen iskolásként gyakran jártam versmondó versenyekre.
Mondták, hogy a televízió műsorvezetője leszek, de hogy ez pontosan mivel jár, nemcsak én nem tudtam, a falu vezetése sem. Szerkesztésről szó sem esett, hiszen nem volt szakmaiság a kezünkben. Méri Szabolcs, a község jelenlegi polgármestere volt az operatőr. Eseményvideósként bővítette tudását az operatőri szakmában. Az ígéret úgy szólt, segítőink lesznek majd a közélet minden területéről, de az gyorsan kiderült, hogy ilyenek nincsenek. Magunkra voltunk utalva.
2000 karácsonyán került adásba az első műsor.
A kultúrház egyik klubhelyiségében vettük fel, egy retró faliszőnyeg előtt, hatalmas VHS-kamerával. Blueboxról és greenboxról akkoriban nem is hallottunk. Nehéz volt abban az időben az embereket megszólítani, „nem csinálunk magunkból bohócot”, mondták. Még maga a polgármester se volt hajlandó kamera elé állni. Sokáig tartott, amíg megszokták, hogy minden egyes eseményen megjelenik a kamera, és azt is meg kellett tanulniuk, hogy természetesek maradjanak a felvételkor. Sajnos, a kábeltelevízió bekötéseinek száma nem emelkedett látványosan a helyi adás elindulásával. Munkatársammal a testülettől azt a feladatot kaptuk, hogy hozzunk 250 bekötést, ha maradni akarunk. Emlékszem, végigjártuk az egész falut, és sikerült 320-at elintéznünk. Ám ezután még nyolc évig minden költségvetési vita során rezgett alattunk a léc.
Hogyan képeztétek magatokat?
Amikor a helyi televízió elindult, nem volt internet még az önkormányzatnál sem, könyvekből, szakirodalomból tájékozódott az ember. Pár év múlva egy hétvégi gyorstalpalón találkoztam először a televíziós szakemberekkel. Ott sok mindent megtanultam, később az internet is egyre szélesebb körben vált elérhetővé, és minden könnyebb lett. A következő nagy ugrás a kétezres évek közepén állt be, amikor sikerült egy nagyobb pályázatot megnyernünk, és fejleszteni tudtuk a televíziót. Akkor lettek új lámpáink, mikrofonjaink, stúdiónk. A pályázat keretében hozták létre a komáromi Pons Danubii eurorégiós webtelevíziót, oda kellett anyagokat szerkesztenünk. Megtanultunk röviden, frappánsan szerkeszteni, vágni. A későbbiekben új operatőr kolléga került a szerkesztőségbe, majd eljutottunk egy dokumentaristaképzésre Budapestre. Megtanultam, hogyan építsem fel az anyagot, hogy az egymás mellé rakott felvételek kéz a kézben haladjanak, kommunikáljanak egymással. Mindig is vágytam arra, hogy ne csak tudósítsak, de történeteket tudjak elmesélni.
Egy újabb polgármester még tovább szűkítette a helyi televízió anyagi kereteit.
Beszélgetéseket, interjúkat készítettem, kommentárokat írtam, szerkesztettem, műsort vezettem, amikor azt mondták, vedd a kezedbe a kamerát is, sőt gyártsd le a műsort! Az embert próbáló munka volt. Autodidakta módon elsajátítottam a profi vágóprogram használatát, az álló és a mozgó kamera együttes kezelését. Kell látni a szögeket, a fényeket, a pillanatot, és fejben alakul a történet. Ez a szerteágazó munka eleinte nagyon megerőltető volt, de egy idő után rájöttem, azt az energiát, amit az operatőr instruálására fordítottam, bele tudom fektetni a történetbe, mert már a forgatás alatt a történetet kibontó képeket keresem.
Hangsúlyozod, te nem arctalan tömeget szólítasz meg.
Szinte mindenkit ismerek szülőfalumban, és nekik készítem a műsorokat. A 19 év alatt látom a történéseket, a változásokat, az irányokat. Azt is, hogy az önkormányzat mennyire szeretne beleszólni, mi kerüljön adásba. Ez egyébként változó. Van, aki megbízik a tudá-somban, van, aki kevésbé. Természetes, hogy az önkormányzati hírek előnyt élveznek, hiszen az emberek tudni akarják, hogyan dolgoznak azok, akikre a szavazatukat adták. A tájékoztatás mellett igyekszem közösséget építeni, hogy jó legyen itt élni, akarjanak a községünkben maradni a fiatalok is. Örömteli munka például olyan helyi embert bemutatni, aki valamit jól csinál, jó példával jár elöl, de továbbra is a földön jár és alázatos.
A szőgyéni televízió jelen van az interneten is, több formában.
Figyelnünk kell a kor kihívásaira. Ma már nem elég, hogy a tévében lemenjen az adás. A televíziónak időközben honlapja és YouTube-csatornája lett, jelen vagyunk a közösségi médiában. Látom is a nézettség növekedését. Egyre inkább az internetes megjelenés a fontosabb. Nagy álmom egy gyorsan reagáló hírportál létrehozása, mert ebben látom a jövőt. Meg kell említenem, a televíziónk több filmet is készített. A Szőgyén Öröksége Társulás felkérésére készítettünk beszélgetéseket azokkal, akik még szemtanúi voltak a világháború harcainak, de van filmünk a Magyarországra kitelepítettekről is. Ezenkívül több kisfilmünk elérhető a videómegosztón.
Közösségi ember vagy.
A szakmám a hobbim, ezért nem számolom a rengeteg befektetett munkaórát. Számomra a helyi televíziózás a legjobb dolog, párhuzamosan ad jelentős megbízatást és változatos hétköznapokat. Itt a munka nem egysíkú, az biztos. Vidéki magyar kisemberként pedig van mit közölnünk a nagyvilággal.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/34. számában)
